The Bitter End

Nem állt szándékomban ennyit késni az utolsó bejegyzéssel, de az élet megint qrvára másképp alakult, mint azt hazatérésem előtt elképzeltem. Aki nem tudja miről beszélek, az majd nemsokára úgyis olvashatja, de előtte még pár sor az utolsó eseményekről.

Az utolsó pénteken vacsorára voltunk hivatalosak a vezérkarral. Azt hittem, ez is valami protokolldolog lesz, azonban az Indiában eltöltött 11 hét legjobb partiját kaptuk helyette. A hyderabadi körgyűrű mentén, valami indiai viszonylatban igényesnek számító, multifunkcionális vendéglátóipari egységbe voltunk hivatalosak az egész AISEC-légióval együtt. Ott volt a Nagyfőnök és az öccse, a Kisfőnök, meg sok még kisebb főnök, volt "önkéntes" élménybeszámoló (kalap le a bolgár srác előtt - neki volt bátorsága megmondani a frankót), néptánc-bemutató és nyugati zenét játszó DJ. Együtt ihattuk le magunkat seggrészegre az amúgy álszent szenior Satyamatyikkal, ismerkedhettünk a világ minden tájáról verbuválódott ájszekesekkel, ugrabugrálhattunk önfeledten a tánctéren vagy a színpadon, sőt, még marhahúst is ehettünk. Az az orbákolás - ahogy TéPé nevezte -, amit a hazaúton a buszon rendeztünk, örök emlék marad.

Az indiaiaknak nem erőssége a szervezés: miután előző nap csontrészegre ittuk magunkat, másnap délelőttre időzítették az oklevél-átadót. Az átadók természetesen késtek, az oklevelek egy részére hibásan írták fel a neveket, de legalább megkaptuk őket. Mi, az egykori dotnetesek jártunk a legjobban, a papírunk szerint egyszerre három kurzust (.NET, PL/SQL, UNIX) is elvégeztünk.

Szombat délután még a maradék pénzünk elköltéséről szólt, az este pedig a sietős készülődésről, mert - mint akkor kiderült - éjfélkor indultunk volna az STC-ből. A busz természetesen késett, mert a buszvezetőnek nem mondták meg pontosan, hogy hol várjon ránk, ő meg bealudt a zászlós ház (ITC) előtt. Amíg rá vártunk, legalább volt idő meginni a maradék söröket. A becsekkolásnál kiderült, olyan jól sikerült összepakolnom, hogy a kézipoggyászaim összesen jóval több, mint 20 kilót nyomtak, míg a csomagként feladott bőröndöm csak 16-ot. Ez persze nem nagyon érdekelte a vámosokat, ellenben a tűzszerszámainkat elvették tőlünk, a vámmentes dohányt és italt áruló boltban pedig csak az isteneknek gyújtott gyertyák meggyújtására használtak gyufát, így aztán valami ruszkiktól kellett tüzet kérni a reptér budijában, hogy rágyújthassunk. A vámosok egyébként nem tudom, mit szívhattak, mert engem simán átengedtek a kombinált sörnyitó-dugóhúzóval, amivel akárkit leszúrhattam volna, viszont a Keve esernyőjét rakétavetőnek nézték, valaki más könyveit meg bombának. A Kevét egyébként mindenhol b***tatták a vámosok, szét is szakították a táskáját már a legelején. Nekem csak Dubaiban kellett vetkőznöm, míg rá nem jöttem, hogy a zsebemben lapuló sörnyitó miatt sípol a rohadt kapu. Ott is hagytam dühömben. Párizsban elég volt csak kedvesen mosolyogni a regisztrálókislányra, simán átengedett a huszonsok kilónyi táskámmal - nem úgy, mint másokat. Az út viszonylag sima volt, csak az Indiai óceán és a Kaukázus fölött volt némi vihar. Amikor aztán hónapok óta először végre európai (francia) földet taposott a lábam, olyan eufórikus hangulatba kerültem, amilyet csak az évtizedek után szabaduló rabok érezhetnek. Bár a Charles de Gaulle-reptér kissé szocreál hangulatú, mégis a civilizációt jelentette számomra. Végre nem volt meleg, nem volt tömeg, ellenben voltak szép lányok, és még magyar szót is hallhattunk... Onnan már akár gyalog is hazajöttem volna. Rengeteg időnk volt, hát unalmunkban cigiztünk (miután a Div $2-ért vett egy miniatűr öngyújtót). Én egy karton igazi, francia Gauloisest akartam venni, de átszámolva kb. 21000 Ft lett volna, úgyhogy inkább maradtam az STC-ből származó svájci Marlbinál. Annyit kellett várni a becsekkolásra, hogy nem tudtunk elég cigit elszívni, így aztán fogtuk a Kuszi STC-ből elemelt teniszlabdáját, és focizással ütöttük el az időt. A CDG annyira gagyi reptér, hogy becsekkolás után semmit nem lehet csinálni, csak ülni. Míg a késő pesti gépre vártunk, én jól be is aludtam. A hazaút Párizsból egy szempillantás alatt eltelt. Alig ittuk meg a kaja utáni söröket, borokat, már meg is érkeztünk. Ferihegyen aztán volt tömeg, sírás-rívás, satyamatyis táblák, mintha az olimpiai csapat érkezett volna meg. Akkor még úgy tűnt, minden szép és jó.

Az elmúlt másfél héten azonban kiderült, én sem kerülhettem el a maharadzsa átkát: a kapcsolatom Verával, a barátnőmmel pontosan 68 hónap után végleg kiszenvedett. Nyugodjék békében, nehogy aztán egész életemben kísértsen! Köszönöm neki, mindazt a jót, amit adott, a többiről meg inkább ne is essen szó...

A kedves blogolvasónak pedig köszönöm, hogy volt türelme végigolvasni mindazt a sok baromságot, amit leírtam. A vegetáriánus koszt az oka mindennek.

VÉGE