Nem megyek

Pénteken több meglepetés (jó és rossz is) ért. Első meglepetés az volt, hogy reggel nem a szokásos Ambassadorral mentünk az SCC-be, hanem egy viszonylag új Tata terepjáróval. A sofőr hasított, úgy keresztülmentünk minden fekvőrendőrön és kátyún, hogy meg se éreztük. Még 100-zal is mentünk, ami nem sűrűn fordult elő eddig velünk Indiában. A következő meglepő dolog az volt, hogy végre működött a BP rendszere az irodában, úgyhogy egy hét után végre megláthattuk, hogy miről is van szó. A Solaris-szerver, amin üzemel, elég durva, 4*10 Gb/s-es hálózati kapcsolattal rendelkezik, nem is volt gond a gyorsaságával. Az első rossz, bár kicsit sem meglepő dolog is kiderült végre: nem mehetünk haza előbb, mint a jövő hétvége, mert valami qrva fontos fejes jön csütörtökön, aki akar nekünk tartani valami qrva fontos kiselőadást, és azt nem lehet otthon (ahová ő is jön két hét múlva) elmondani. El is mentünk gyorsan pénzt váltani, hogy legyen elég vonat- és repülőjegyre - ha már haza nem mehetünk, legalább lássunk valamit Indiából. A váltásnál majdnem sikerült ingyen hozzájutnom $250-nyi ruppóhoz, mert nem kérték, hogy írjam alá a csekkjeimet, így akár eltűntnek is bejelenthettem volna azokat a banknál. Már kapun kívül voltam, amikor észbekaptak, és utánam rohantak. A váltodában véletlenül összefutottunk a kanadai csákóval, akiről kiderült, hogy még véletlenebbül ő is velünk jön Magyarországra a jövő hétvégén, és legvéletlenebbül ott is fog dolgozni egy ideig. Eddig is azt gondoltam, hogy ő a belső elhárításnak dolgozik, ez az információ meg csak tovább erősítette bennem az amúgy sem gyenge paranoiát. Pénzváltás után visszamentünk az SCC-be, mert még nem volt kajaidő, és elvileg valami HR-essel kellett volna beszélnünk, aki reggel be is integetett a konferenciaterembe, ahol éppen az iLinket tanulmányoztuk, de amikor ráértünk volna, neki folyamatosan nagyon fontos tárgyalnivalója volt valahol valakivel. Ebédidőben már éppen indultunk kajálni, amikor a BanGab kiszúrta Kaushikot, az európai HR-es főnököt, amint éppen tárgyal az egyik irodahelységben. Gyorsan rátörtünk, és lepacsiztunk vele. Megkérdeztük, hogy tud-e valamit a repülőjegyeinkről, mert nekünk sem az indulás időpontját, sem az útvonalat nem hajlandó senki elmondani, nemhogy a jegyeket odaadni. Azt mondta, hogy ő is a jövő hétvégén, 16-án, Frankfurton keresztül megy haza, és akkor biztos mi is azzal a járattal megyünk. A legszebb az egészben az, hogy a Gyula előző este még azt írta, hogy mindenki Párizson keresztül megy 15-én, és vasárnap délutánra már otthon is leszünk. (Később kiderült az is, hogy a párizsi gépre sincs mindenkinek jegye, a 23 hazautazó emberből 13 csak a várólistán szerepel.) Az egyetlen illetékes, édes jó "anyánk" persze pont most ment el egy hétre szabadságra, úgyhogy mi továbbra sem tudunk semmi biztosat.

A Pizza Cornerben elköltött szokásos pizzaadag után TéPével rövid SCC-s kitérő után elriskáztunk a reptérre, hogy jegyet vegyünk a goai útra. Úgy terveztük, hogy a szombat dél körüli vonattal elrobogunk Mumbaiba, hajnali fél 3-kor oda is érünk, ami pont jó ahhoz, hogy még elérjük a negyed 6-os goai gépet. Vissza szerdán indultunk volna, és csütörtökön egyből a reptérről mehettünk volna az SCC-be. Azt hittük, hogy a repjegy lesz a nagyobb probléma, mert valószínűbbnek tűnt, hogy egy Airbust könnyebb megtölteni, mint egy 40 kocsis vonatot, de bíztunk a bőrszínünk és a sokezer ruppónk meggyőző voltában. Legnagyobb meglepetésünkre a Mumbai-Goa járatra oda-vissza egyből sikerült jegyet félrerakatnunk a pénztáros hölggyel. A hidegzuhany akkor jött, amikor egyórás sorbanállás után (nem voltak tizen előttünk) közölte velünk a vonatjegy-árus, hogy sem a szombati, sem a vasárnapi vonatra nincs már jegy. Lemondtuk a repjegy-foglalást, és elballagtunk. Hogy csináljunk is valami értelmeset aznap, még végigjártuk az egész Shoppers' Stopot, ettünk valamit a Pizza Hutban, aztán visszabuszoztunk az STC-be. Éjjeli 1-kor, miután sikerült valahogy összehozni egy telefonbeszélgetést a Verával, még csatlakoztam a tetőn békésen iszogató pár emberkéhez, akikkel hajnalig elszórakoztattuk egymást a BanGab által beszerzett és behűtött sörök és a szintén neki köszönhető cigaretta társaságában, aztán elvonultunk aludni.

A társaság egy része hajnali 4-kor kelt, és elvonatozott Agrába, egy másik része reggel 8-kor kelt, és elhúzott a városba, de én inkább az alvást választottam. Délután kettőkor a TéPé ébresztett, hogy forralhatna-e egy kis vizet az instant tésztájához. Amíg ő megebédelt, addig én rendbe szedtem magam, aztán a fél 4-es busszal bementünk a városba egy kisebb társasággal. Elmentünk a Paradise Hotel második szintjén levő étterembe, ahol normális kaját is lehet kapni, és végre ettünk olyan nem csípős és nem currys ebédet, ami nem pizza. A "kontinentális" ízek jegyében egy csípős-savanyú levessel kezdtem, amibe csilipaprika volt belevagdalva. Kicsordult a könnyem is, mire megettem, de legalább finom volt. (Talán ilyesmire gondolt a Suresh és a Kaushik még otthon, amikor az indiai kínai kaját dícsérte.) Aztán még bedobtam némi barbecue-szósszal leöntött, ananászos sült csirkét tojásos-zöldséges rízzsel, és letoltam egy, bolgár nemzeti színeket felidéző háromgombócos sundae-t (fagyit). A pirosnak valódi eper íze volt (ami az STC-ben puncsizű), a zöldet nem tudtam azonosítani, de pisztáciának tippeltem, a fehér meg a szokásosan finom vanília volt. Miután jól elvertünk fejenként vagy 400 ruppót, szétvált a csoport. Egy része, aki előző nap valami kiskapun keresztül, hosszas utánajárással még kapott jegyet Mumbaiba, elhúzott az állomásra, a maradék Ács Illés kivételével elment könyvet venni. Némi riskázás és fölösleges gyaloglás (aminek az egyetlen haszna a beszerzett argentin, puhacsomagolású piros Marlbi volt) után a még meg nem nyitott Ashoka Plazával átellenben megtaláltuk azt a könyvesboltot, ahol még az első napokban olyan jól bevásároltunk. Este 8-ig a bőség zavarával kűzdve böngésztük a hihetetlen mennyiségű szakirodalmat, és megint jól bevásároltunk. 1700 ruppó értékben annyi könyvet vettem, hogy majd' leszakadt a táskám vállpántja. Azt hittük a nagy bevásárlás miatt lemaradunk a fél 9-es buszról, de az annyit késett, hogy még egy félórát hokizhattunk a Pizza Hut előtt, mire végre visszaindulhattunk az STC-be.