India Legundorítóbb Városa

Szombaton az első megálló valami Singanapur nevű hely volt. Természetesen ott is valami vallási hepaj volt. Mi is azért álltunk meg, hogy aki akar, az leróhassa kegyeletét a helyi akármilyen istenség templomában. Nekem rohadtul nem volt kedvem minimum alsógatyára vetkőzni, és narancssárga lepelben kolbászolni a helyiek nagy mulatságára, úgyhogy inkább körülnéztem a téren, ahol megálltunk. Iszonyat lepattant egy hely volt, körben mindenféle bódéval, ahol mindenféle használhatatlan dolgot, kegytárgyat, csecsebecsét árultak, amik a legkevésbé sem érdekeltek. Éhes és fáradt voltam, ami nagyon rossz kombináció. Az éjszakai úttól amúgy is ki volt a faxom az összes indiaival, úgyhogy miután vettem egy csomag kekszet meg egy üveg ásványvizet, visszaültem a buszba, és próbáltam valamit aludni. Közben a téren megjelent egy medvetáncoltató, amin a Keve jól felhúzta magát, és a buszból kiabált neki, hogy ne rángassa, meg verje azt a szerencsétlen állatot. Jobb, hogy én még csak meg sem néztem... Lassan visszaszállingóztak a bátor próbálkozók, akik átöltöztek, fürdőt vettek, és megnézték a templomot. Elvileg csak a megfelelő lepelbe öltözött férfiaknak lehetett volna bemenni, de mesélték, hogy az indusok leszarták az egészet, és mindenki bement, aki akart. Rajtuk meg ott nevetgéltek, hogy mekkora lúzerek.

Singanapur után legközelebb kajálni álltunk meg egy Jeewanprit nevű helyen. Előtte még átmentünk - azt hiszem - Ahmadabaron, ami az általam ismert Indiai városok közül a legtisztább és legrendezetebb volt. Volt zöld fű, a föld pedig nem salakszínű, hanem barna volt. Valami katonai akadémia terpeszkedett a város szélén, valószínűleg azért volt indiai viszonylatban egy szépnek mondható város. A jeewanpriti kajálda sem nézett ki rosszul - távolról. Nagy kerthelysége volt, fákkal, bokrokkal, szökőkúttal, de a székek és az asztalok, nem beszélve a budiról, viszont ugyanolyan mocskosak voltak, mint akárhol máshol. Az étlapon csak indiai kaják voltak, úgyhogy inkább tovább éheztem többedmagammal. A többi busz is ott állt meg pihenőre. A sofőrök képesek voltak addig szenvedni, míg végül mindegyik befért a kajálda előtti parkolóba, egymástól kb. 10 centis távolságban. Az persze legkevésbé sem érdekelte őket, hogy az utasok nem nagyon tudnak leszállni. Míg mi ott tébláboltunk a parkolóban, és vártuk, hogy a bevállalósabbak végezzenek a koszttal, legnagyobb megrökönyödésünkre egy nő fogta magát, és kihányt az egyik busz ablakán. Valószínűleg itt az is mindennapos dolog, hogy oda hányunk, ahol állunk, de mi azért egy kicsit rosszul fogadtuk.

Jeewanprittől már alig százvalahány kilométernyire volt Shirdi, ahol estére megszálltunk. A buszról az volt a benyomása az embernek, hogy ez valamiért kedvelt célpontja lehet a turistáknak, mert a városban egymás hegyén-hátán álltak a szállodák. A miénk természetesen a Halál f***án volt, közvetlenül a magát a város egyetlen ötcsillagos szállodájáként hirdető intézmény és a gettó között, egy mocsár közepén állt. A szállodákat egy, az esőtől éppen szétázni készülő földúton lehetett megközelíteni, mert utat építeni valószínűleg itt a legdrágább a világon. Az ötcsillagos szálloda mellett már azért épült az aquapark. A mi szállónk sem volt rossz. Egész tiszta volt, szép, a kétszer kétágyas szobáink tágasak, még tévé is volt bennük. Egyedül a fürdőszobával volt gond - az tipikusan indiai volt: aki tervezte valószínűleg soha nem használt zuhanyt, mert se egy függöny, se egy zuhanytálca nem volt, a víz szerteszét fröcsögött az egyetlen húszwattos izzóval bevilágított helységben. A szokásos kellékek, a seggmosó vödör és zuhany megvolt, ellenben klotyópapírnak csak a helye. Én rögtön meg is ejtettem a fürdést, mielőtt a többiek eláztatták volna a fürdőt. Rá kellett jönnöm, hogy a sietős pakolás közben elfelejtettem törülközőt, papucsot meg ilyesmit hozni, úgyhogy a helyi törülközőt kellett használnom, ami már előttem is szürke volt a kimoshatatlan shirdi mocsoktól, és be kellett vállalnom a mezítlábazást, mert csak egy pár cipőm volt. A fürdőszobában volt egy jó is: a szellőzőn keresztül rendkívül kényelmesen lehetett a szomszédokkal társalogni. Az ötcsillagos szálloda parkolójában közben robbantgatni kezdtek, és a szar helyi diszkózenét üvöltették, ami menten az STC otthonosságát juttatta eszünkbe. Természetesen itt is Ganésa-ünnep volt. (Az elefántfejű Ganésa a pénz hindu istene, és rendkívül népszerű manapság Indiában.) Szerencsére, idővel az ünneplők elvonultak a város felé. Ezután páran úgy gondoltuk, hogy a helyi konyha specialitásai helyett inkább mi is a város felé vesszük az irányt, és keresünk egy pizzériát, de legalábbis bevásárlunk valami ehetőt. A szálló előtt állt pár riskás, akik ingyér bevittek minket valami templomig, ahová soha nem jutottunk el, mert megakadtunk a tömegben valami sikátorban. A városközpont nem volt messze, csak a gettón kellett átvágni hozzá, ami elég lehangoló élmény volt. Az volt a gond, hogy maga a város is ugyanolyan lepukkant volt, mint a gettó benne. Versenyezhetett volna az "India Legundorítóbb Városa" címért. Tele volt szeméttel, minden tiszta mocsok volt, mindenki ott végezte a dolgát, ahol épp' rájött a késztetés. Az utcák feltúrva, az útépítéshez felhasználandó kövek halmokban álltak mindenfelé, körben omladozó vagy már leomlott épületek... A Kevével fejvesztve menekültünk ki az utcából, ahol a riskás megakadt, mert egyből mindenki a Nagyfehéremberakinélsokpénzvannak nézett minket, és nekünk próbált meg eladni mindent, ami éppen nála volt, vagy minket próbált letarhálni. A főúton aztán leszólított minket valami jól öltözött, világosabb bőrű helyi hölgy, aki megkérdezte honnan jöttünk, meg ott milyen nyelven beszélnek, az európai kajálda hollétére vonatkozó kérdésemre az út túlfeléről nyíló utcában található hotel felé irányított, aztán faképnél is hagyott minket. Időközben utolért minket az A. Peti is, úgyhogy hármasban vágtunk át az úton, és keresgéltük a hotelt. Az egyik leaszfaltozatlan, koszos utcában állt egy hotel, aljában étteremmel, de közvetlenül a hugyozó falon túl volt, és a szagoktól rögtön elment a kedvünk az egésztől. Úgy döntöttünk, hogy mégis inkább a szálloda kajáldáját próbáljuk ki, akármit is adjanak ott, mert a várostól már a hányinger kerülgetett minket. Az A. Peti még erősködött, hogy neki muszáj venni valamit abban a boltban, amit látott, úgyhogy még vártunk egy kicsit, aztán rövid alkudozást követően (mert csak a szállodától a templomig volt ingyenes az út) visszariskáztunk a szállodához, és csatlakoztunk a többiekhez, akik már elindulásunk óta a kajájukra vártak. A szálloda pincéreit elég minimális memóriával látta el, aki összeállította a konfigurációjukat, így aztán egyszerre nem is tudtak kettőnél többfajta rendelést rögzíteni. Ha több rendelést kaptak, akkor valamelyik korábbi bejegyzés egyszerűen törlődött a memóriájukból. Én legalább egy órát vártam, mire kihozták azt a kis tál biryanimat. Közben a Cápiék bementek a városba, és a helyi maffiától másfélszeres áron vettek sört, mert a boltok a Ganésa-ünnep miatt zárva voltak. Neki is álltak inni, miután megjöttek. Én előbb aludni akartam egy kicsit, mert hullafáradt voltam, úgyhogy leheveredtem a szobában, de a T. Peti végül csak felrángatott a szegediek szobájába. Aztán fogytak a sörök, és a tetőn kötöttünk ki, ahonnan remek kilátás nyílt a környékre. Aztán besötétedett, és én egyik pillanatról a másikra bekómáltam. Állítólag a Keve és az Anti támogatott le a szobába, ahol előbb előadtam kábé azt, amit a múltkor a Divnek sikerült, aztán bealudtam.