Hidegháború

Sok idő telt el, mióta visszaértünk Ajantából. Az elmúlt hét kivételesen unalmas volt, de történt egy s más, ami alapvetően befolyásolta már eddig sem eseménytelen életünket itt, Indiában.

Kezdődött azzal, hogy a múlt hét elején Szummama elhintette az adatbányászoknak, hogy lehet, hogy ők is maradnak még pár napot, tovább rontva a már amúgy sem rózsás hangulatot. Egyre többen kívánták a halálba az egész céget az összes indiaival együtt, és egyre-másra mentek a levelek a pesti főnöknek, Sureshnek és a HR-es Gyulának, hogy tegyenek valamit az érdekünkben, mert semmi értelmét nem látjuk annak, hogy még tovább lóbáljuk itt a f***unkat, és tűrjük, ahogy a helyi vezetőség szórakozik velünk. Suresh megígérte Kevének, hogy felhívja a szobánkban lévő telefonon, hogy - mint egyik szószólóval - négyszemközt megbeszélje az ügyet, de napokig hiába vártuk a hívását (beteg volt). Az emilekre csak a szokásos sablonszöveget kaptuk otthonról, hogy ne aggódjunk, mindenre lesz gonduk, addig is fókuszáljunk a tanulásra. A vállalati emilen angolul mást már szerintem nem is mernének küldeni, mert a satyamos Schutzstaff teljesen ránk állt. Mikor végre felhívta Suresh a Kevét, csak akkor mert átváltani small talkról a lényegre, amikor a hallgatózó egyének már letették a kagylót. A Keve aztán röviden elmesélte neki a gondjainkat, és megpróbálta a Suresht rávenni, hogy intézze el, hogy mire a fejesek jönnek október közepén Pestre, mi is ott lehessünk, mert mekkora lehetőség lenne már nekünk is lekezelni velük. Persze mindenki magasról szarik már a vezetésre mindazok után, amit az elmúlt két hónapban műveltek itt velünk, de az indiaiaknál csak úgy lehet elérni bármit is, ha őket is érdekeltté teszi az ember.

Suresh nekiállhatott intézkedni, mert aznap éjszaka kocsi hozta vissza Szummamát az STC-be, másnapra pedig egy-egy konferenciabeszélgetésre hívtak minden magyar csoportot. Általában az ilyen össznépi mítingek csak rosszat hoznak, de ezúttal meglepő fordulatot vett a történet. Nemcsak Suresh, de Gyula is a vonalban volt, akivel még magyarul is tudtunk beszélni. Mivel az egész csoport még mindig (egyhangúan) kiállt mindamellett, amit a Keve először kicsit durván, aztán a Kati jóval diplomatikusabban megfogalmazott a Sureshnek és a Gyulának írt levélkében, a helyi fejesek belementek az alkuba. Azért, hogy október közepén hazamehessünk, ismét átrendezték a tanrendünket. Úgy tűnt, Szummama és Ramszesz személyes vereségként éli meg a dolgot. Az előbbi a K. Jani szerint szégyent vallott, mint programmenedzser, mert nem sikerült kordában tartani minket, a Ramszesznek pedig nem sikerült itt tartani minket addig, amíg szerette volna. Persze, ha az ember indiaiakkal alkudozik, csak veszíthet a dolgon. A hátralévő időben, míg itt leszünk, kihajtják a belünket, és otthon október végéig folytatják a "képzést". Összesen egy szabadnapunk lesz, minden nap reggel 9-től este 8-ig bent leszünk, és otthon még a szombatokon is be kell járnunk (erre majd azért lesz egy-két szavunk, mert addigra már a munkaszerződésünk lesz érvényben). Szóval, pürrhoszi győzelem a mienk. A másik két csoport viszonylag jól járt: nekik összesen öt önkéntest (2 adatbuzizóst és 3 sapkást) kellett csak kiállítani, akik október végéig maradnak majd Chennaiban, a többiek mehetnek időben haza, és minden megy tovább az eredeti tanrendjük szerint, még utazásra is lesz idejük. Meglepő módon minden ökölharc nélkül összejött az 5 önkéntes. Leginkább a Kendén lepődtem meg, hogy megy Chennaiba, de azt mondta, hogy inkább megy két hét után a németekhez, minthogy az angolokhoz bármikor.

Már a konferenciabeszélgetés előtt is orrba-szájba szivattak minket, azóta meg pláne. A proxy szerver, amin eddig nem volt tartalomszűrő, a múlt hét óta szinte minden olyan weboldalt kiszűr, amit használtunk vagy nézegettünk (pl. Freemail), és a messzendzsert sem engedi át. A cél nyilván a külvilágtól való elzárás volt, de szerencséjükre találtunk másik kiskaput a nagyvilágra. Szummama azt is elintézte, hogy felmérőt írjunk SQL-ből és PL/SQL-ből, pedig nem is volt benne a tanrendben, ráadásul annyi feladattal, amit egy gyors- és gépíró sem tudott volna időre megírni. Azért közös munkával, és a velünk szimpatizáló tanárcsóka jóindulatával mindenki átcsúszott. A sapkásokkal közölték, hogy nekik - a cigókkal ellentétben - 60% helyett 80%-ot kell teljesíteniük. Az már csak adalék az egészhez, hogy a tanárjaik tesztírás közben teluguul segítik az indusokat, sőt, néha helyettük kattintgatnak, ha már nagyon reménytelen a helyzet. Az adatbányászokkal pedig azt tudatták, hogy bár a tanrendjük nem tartalmaz felmérőket, nekik is kell írniuk. A sorozatos köcsögölés és a számítógépes rendszer használhatatlansága hamar lelohasztotta a konferencia utáni bizonytalan lelkesedést, és azóta megint mindenki pofátlanul csetel vagy játszik tanulás helyett.

A hadvezéri karrierem iránt érdeklődő kedves olvasóknak elárulom, hogy miután az orosz tél miatt nem sikerült elég gyorsan bevennem Moszkvát, kénytelen voltam Normandiában és Provence-ban tengerbe szorítani a Szövetségeseket, az oroszokat pedig édes hazánkból kitakarítani ahhoz, hogy kedvező békefeltételeket csikarjak ki mindkét fronton. Azóta a D. Jani által letöltött Football Manager 2006 demóverziójával játszottam egészen máig, amikoris a progi úgy gondolta, hogy már épp' eleget menedzseltem York csapatát, most már vegyem meg a teljes verziót, vagy menjek a pélóba.

Az egészségi állapotom iránt érdeklődő kedves olvasókkal pedig sajnálattal kell közölnöm, hogy rövid betegség után még mindig nem haláloztam el. Csütörtök este ugyan, amikor ittunk egyet arra, hogy már október 16-án itthagyhatjuk ezt az undorító országot, fázni kezdtem (ami nem sűrűn fordult elő velem még Indiában), és kiderült, hogy nemcsak a fejem meg a torkom fáj, de be is lázasodtam. Péntek reggel jártam a helyi sámánnál, aki zseblámpával belevilágított a torkomba és a szemembe, meghallgatta a ruhámon keresztül, ahogy lélegzem, és izibe' kiírt vírusos tüdőgyulladással. Volt társaságom is: a LaciGeri, a Kende és a Div is az Aravaliban töltötte a hétvégét.

Vasárnapra aztán már elég jól voltam ahhoz, hogy a városba menjek pár kollégával. Először a Pizza Cornerbe tértünk be Katival, LaciGerivel, F. Petivel, Marcival és Cápival. Míg mi a Gerivel és a Marcival ettünk, a Katiból, a Petiből és a Cápiból előtört a gyermeki lélek, és rádumálták a személyzetet, hogy engedje be őket a kislabdával teleszórt, max. 4 éveseknek fenntartott dühöngősarokba. Miután mi végeztünk a kajánkkal, a három nagyranőtt óvodás meg kiásta magát a kislabdahalom alól, elmentünk a helyi Nehru Zooba. A hyderabadi állatkert sokkal nagyobb alapterületű, mint a pesti, de sokkal kevesebb is benne az állat. A kisebb népsűrűség és a kedvezőbb éghajlatt miatt viszont az állatok egész évben a pestiekhez képest hatalmas kifutókban bóklászhatnak. Van kisvonat és "szafari busz" is. Az előbbi az állatkert főútja mentén viszi körül a lustábbakat, az utóbbiról pedig elvileg kvázi-természetes környezetben élő oroszlánokat, tigriseket és medvéket lehetett volna tanulmányozni. Miután azonban az ember átkel a negyvennyolc biztonsági kapun (mert az indusok hihetetlenül félősek), csak egy-két szabadon kolbászoló állatot láthat a bokrok mélyén. Az egész egy átb***ás, hogy Herr Hörich nyolc-tíz évvel ezelőtti kedvenc mondását idézzem. Qrva meleg volt, az állatkerti túra végére már kegyetlenül elfáradtam, rákvörösre égtem, és a tököm tele volt az egésszel. Ráadásul a LaciGerivel valahol elhagytuk a többieket is, úgyhogy ketten robogtunk el a Banjara Hillsre, hogy megnézzük, mi kapható a QMart nevű helyen. A Geri azonban nem tudta pontosan, hol van, és rossz utat választott - a BH Road No. 2 helyett a No. 1-t. Mikor már a Fusion9-nál jártunk, kiszálltunk a riskából, és inkább visszagyalogoltunk az elágazásig, hogy szerencsét próbáljunk a másik úton is. Ott is gyalogoltunk egy keveset, de már rohadtul elegem volt a mászkálásból, úgyhogy visszafordultunk. Már majdnem visszaértünk a kereszteződéshez, mikor összefutottunk Cs. Gabi és T. Zoli kollégákkal, akik szintén a QMartba igyekeztek. A Zoli azután mint Törpapa vezetett minket, és mire huszadjára is megkérdeztük tőle, hogy messze van-e még, megérkeztünk. A QMart egy viszonylag nagyméretű szupermarket tele kontinentális kajával. A kecsöptől kezdve a mirelit panírozott húsig mindenféle kapható, mint otthon, természetesen az itteni átlagembernek megfizethetetlen áron. (Körülbelül az otthoni árfekvéssel azonos.) Miután átlag 1000 ruppót otthagytunk pro Kopf, a Gerivel visszariskáztunk a Pizza Cornerbe, hogy vacsorát vigyünk a Kevének (és nekem). Megint valami szülinapi parti volt a pizzériában, rengeteg gyerekkel. A déli ökörködés után már egyáltalán nem csodálkoztam, hogy közöttük találtuk az állatkertben elvesztett kollégákat. Míg az esti buszra vártunk, a többiek betermeltek jópár akciós pizzát és sütit, aztán hazamentünk.

A hétvége óta megint nem sok történt. Kezdetben még lelkesen próbáltam követni azt, amit a dotnetes tanárcsávó (aki - mint kiderült - 24 éves, de legalább tízzel többnek néz ki) nyomott a táblánál, de kedd óta semmit nem tudok csinálni, mert a gépemen nem megy az ASP. Eredetileg 10 gépből 8-on nem ment, de a rendszergizdák egy egész délutános szarakodás után 2-re leredukálták a használhatatlan rendszerek számát. Szerencsére nem kezdték el újrainstallálni az egész oprendszert, mint az adatbányászoknál, így legalább napközben le tudtam foglalni magam, amíg a FM2006 demója hagyott játszani. Holnaptól nem tudom, mit fogok csinálni...