Ajanta és Ellora

Vasárnap hajnali fél háromkor telefonáltak minden szobába, hogy az előre megadott fél 5 helyett már 4-kor indulunk tovább, de mire mindenki magához tért, addigra ugyanott tartottunk, mintha hagytak volna továbbaludni. Összekaptuk magunkat, és lassan felszállingóztunk a buszra, hogy elhagyjuk a Sai Aashish Hotelt és Shirdit.

Hajnalban megálltunk valami faluban, ahol megint templomot lehetett látogatni, ezúttal 1 rúpiáért, de a cipőt itt is le kellett volna venni hozzá, és mezítláb mászkálni a mocskos, saras kőpadlón, úgyhogy csak beléptünk, és a kapuból néztünk körül. A falu nem volt valami nagy szám, de legalább szép dimbes-dombos tájon feküdt. Megint valami ehető reggelire vadásztam a főtéri bódésoron, de csak egy kis szelet csokit sikerült vennem, az is meg volt már fehéredve. Békés hely volt, ember és állat remekül megfért egymás mellett, még egy őz is üldögélt az egyik árus mellett.

Valamikor délelőtt értünk Ajanta barlangjaihoz. Saját busszal nem mehettünk be, hanem külön járat vitte fel a látogatókat a szerpentinen a völgybe, ahol a sziklák oldalába vájt templomok voltak. Alig érkeztünk meg a parkolóba, máris akadt egy önjelölt idegenvezetőnk, aki el is kalauzolt minket a bazársorra, ahol elvileg reggelizhettünk volna, de a higiénés körülmények láttán maradtunk inkább a csipsznél. Egy ideig ott őgyelegtünk, az árusok meg csak gyülekeztek körülöttünk, mint a keselyűk. Én nagyívben szartam rájuk, de egy idő után annyira idegesítőek lettek, hogy inkább felszálltunk az egyik buszra. Míg arra a néhány szerencsétlenre vártunk, aki ottragadt az árusok körében, megjelent többszáz, uniformisba öltözött, egyenfrizurás kisiskolás - mint később kiderült, valami katonai iskola legifjabb növendékei. Szerencsére annyian voltak, hogy a késők is előbb szálltak fel a buszunkra, mint ők a sajátjaikra, úgyhogy még előttük sikerült feljutni a hegyre. Miután leszálltunk a buszról, megint megrohantak volna minket az árusok, de a csapat egyik része inkább a jegyiroda melletti parkban ücsörgő majmokkal foglalkozott, a másik pedig megpróbálta meggyőzni a jegyeladót, hogy mi indiaiak vagyunk, ne kelljen már a fehérekre szabott árat (250 ruppó) fizetnünk. Nem sikerült, úgyhogy mindenki leperkálta a pénzt, és elballagtunk a szurdok oldalában a barlangok bejáratáig. A hely gyönyörű volt. A szerzeteseknek legalább jó ízlése volt, amikor kiválasztották a megfelelő helyet a szentélyeknek. (Mint az egyik kisiskolástól a Keve megtudta, az Anaconda című filmet is itt forgatták.) A templomsor a szurdok egyik oldalán, egy sziklafalba vájva húzódott. A mélyben egy patak csobogott, ami a hegyekből egy festői vízesésen keresztül jutott előbb egy sekély tóba, majd onnan a völgybe. Miután túljutottunk a bejáraton, önjelölt kísérőnk felajánlotta, hogy mi csak nézegessük a barlangokat, ő majd vigyáz a cipőinkre, amit itt is minden szentély megtekintése előtt le kellett venni. A csapat azonban hamar darabokra szakadt - voltak, akik sokat fényképeztek, és mindent alaposan végignéztek, mások inkább megpróbáltak adott idő alatt minél többet látni -, úgyhogy egy idő után dologtalanul őgyelgett a barlangok előtt, és próbálta hasznossá tenni magát. Az első barlangban valami ősi tapétára festett dolgok voltak, de mivel a világítást sehol sem vitték túlzásba, a festmények pedig elég rossz állapotban voltak, nem nagyon lehetett kivenni, mit is ábrázoltak egykoron a képek. A következő barlangok elég egyformára sikerültek, mindegyikben volt egy Buddha-szobor a központi szentélyben, meg pár kisebb-nagyobb faragványt. Aztán voltak kétszintes barlangok is, a vége felé pedig a nagyobbak, melyek már kétemelet magasságú homlokzattal, ablakkal is rendelkeztek, és a szobraik, domborműveik is jobb állapotban voltak. Miután a Kendével végigrohantunk a barlangokon, elszívtunk egy-két cigit a tiltás ellenére (az indiaiak meg turháztak, pedig az is meg volt tiltva), felmásztunk a szurdok másik oldalán levő dombra, ahonnan az egész völgyre nyílt kilátás. Ott is volt egy-két árus, de miután hiába győzködtek, hogy vegyünk tőlük ezt-azt, békén hagytak. A domb tetejéről megszemléltük a környező hegyeket, oldalukban a fenyőerdőket, a füves fennsíkot, ahonnan a patak a vízesésen keresztül a mélyben fekvő tóba folyt, és a sziklákat, melybe a barlangokat vájták. Ha a hely nem Indiában lenne, szívesen építtettem volna a házam a fennsíkra. A vízesés melletti sziklafal is tele volt faragványokkal. Elvileg adott időre kellett a buszparkolóba visszaérni, úgyhogy a Kendével visszasétáltunk a bejárathoz. Még egy magyar sem volt ott, viszont megint ránkszálltak az árusok. A végén már a buszparkolón túli duzzasztógátra menekültünk, hogy végre megszabaduljunk tőlük, de onnan meg nem láttuk, hogy mikor jönnek a többiek, ráadásul az eső is elkezdett esni, úgyhogy vissza kellett mennünk a bejárathoz. Sokat vártunk, már a kisiskolás-tömeg is elhömpölygött, mire a többiek visszaértek. Az árusok még mindent rájuk sóztak, ami náluk volt, aztán visszabuszoztunk a nemzeti park bejáratához, a bazársorra. Ott aztán megint mindenki ránk szállt, úgyhogy én el is hagytam a terepet, és inkább a zuhogó esőben visszamentem a buszhoz.

Többezer rúpiával könnyebben indultunk tovább Ellorába. Újabb halálközeli élményeket követően meg is érkeztünk egy kisebb, a Balaton-felvidéki hegyekhez hasonlító helyre, csak a szőlőtőkék helyett itt egy nagyobb, erődszerű templom volt a hegyoldalban. Az egészet a sziklából vájták ki fogalmam sincs hány év alatt, de lenyűgöző munka. A templom maga nekem jobban is tetszett, mint Ajanta barlangjai. Tele volt szobrokkal, domborművekkel (pl. harc- és szexjelenetekkel). Miután töviről-hegyire végigjártam a helyet a fehéreknek felszámított 250 ruppóért, aztán a Divvel felmásztam a környező sziklákra, ahol azon kollégák mászkáltak, akik sokallták a jegyárat. Útközben ránk tapadt egy nyakláncot áruló csákó, aki a hegyoldalba is követett minket, és addig nem szállt le rólunk, míg jól meg nem vágott. Itt is időre kellett visszamenni, úgyhogy a közeli Buddhista-szentélyt már nem is néztük meg, hanem visszamenekültünk a biztonságot nyújtó buszba, és ott anyáztunk, ahogy egyre többen tértek vissza, és egyre kevesebbért vették meg ugyanazt, amit mi.

Miután elhagytuk Ellorát, a buszsofőrők ráléptek a gázpedálra, és árkon-bokron keresztül hajtottak, hogy reggelre Hyderabadba érjünk. Még valahol a hegyekben tettünk egy kitérőt egy selyemszövő-manufaktúrába, ahol megnézhettük az elmés szövőszék működését, és válogathattunk a mű- és valódi selymek között, elszívtunk egy talpas cigit a hófehér körszakállas, fezes tulajdonossal, aztán továbbálltunk. Az éjszaka megint nem aludtam sokat, pedig már hátraköltöztem előbb az Achillesz, később a Vili mellé, de a buszvezetők vezetési stílusát nehezen bírtam idegekkel. Hajnalban megálltunk egy faluban, és közölték velünk, hogy egy rakás cigó száll föl, szorítsunk nekik helyett. Kiderült, hogy a cég buszai közül az egyik karambolozott, és mivel teljesen összetört az eleje, nem tudja továbbszállítani az utasait. Mi csak azt nem értettük, hogy miért nekünk kell felszedni minden koszos cigót, amikor két busz is elment töküresen a helyszínről, nálunk viszont erősen a nullához konvergált a szabad helyek száma, pláne, hogy sokan a székek között, a padlón próbáltak aludni. Reflexből rágyújtottunk, de a füst sem ijesztette el az indusokat, úgyhogy bele kellett törődnünk helyzetbe. A sofőrők ezután egy kicsit visszavettek a tempóból, de amikor rájöttek, hogy nem fogunk reggelre hazaérni, újból beletapostak a gázpedálba, és ugyanúgy száguldottunk a Dekkán-fennsíkon, mint azelőtt a hegyekben. Már kivilágosodott, mikor egy dhabánál megálltunk, az Üveghegyen túl, de Sangareddyn még innen. Elszívtunk egy pár cigit annak örömére, hogy még élünk, elnéztük, ahogy a helyi ragadozómadarak (talán sólymok, esetleg sasok) kergették az út túloldalán a nem túl félős kisebb madarakat, aztán meg sem álltunk Hyderabadig. Addigra már jócskán benne voltunk a reggelben, küldtünk is Szummamának SMS-t, hogy nem érünk 9-re oda. A buszvezetők nem voltak hajlandók az STC felé kerülni, amikor még csak Bahadurpallynál jártunk, hanem bevittek minket Hyderabadba, aztán egy órát alkudoztak előbb velünk, aztán Szummamával telefonon, hogy hol tegyenek ki, és hova jöjjön értünk a satyamos busz, aztán a végén csak elhoztak minket az STC bejáratához. Bár a buszvezetők nyilván azt gondolták, kapnak még valami mellékest, mi örültünk, hogy élve megúsztuk a hétvégét, és magasról szartunk a fejükre.