Amikor kiborul a bili

Csütörtökön már olyan témakör kezdődött, amiben valamennyire otthon is vagyok: SQL-eztünk egy fiatal csákóval, aki keni-vágja a témát. Azért nem voltunk lelkesebbek a szokásosnál - a szokásos csetelős, játszós nap volt ez is. Miután tengerbe szorítottam a szövetséges haderőt Normandiában és Provence-ban, azt hittem vége is a napnak, de a fő-főnök Brigadéros azonban elkapott hazafelé menet, hogy szóljak minden dotnetesnek, konferenciabeszélgetés lesz az otthoni főnökkel, Sureshsel. Én szóltam a többieknek, de nem tudtam időre visszamenni, mert mostanában a szegényes étrendem miatt estére állandóan leesik a vércukrom, úgyhogy rohanhatok vissza a szállásra elővacsorázni valamit. Amikor végeztem, mentem a West Wing konferenciatermébe, ahol az egész vezérkar (Ramszesz, Brigadéros, Szummama és Haragvó Pál) már ott ült a dotnetesekkel, és Sureshs is a vonalban volt. A B. Gábor azzal fogadott, hogy inkább ne is kérdezzem, mi van. A Kuszi aztán elmondta a frankót: a nagyfőnökök úgy gondolták, ismét változtatnak a tanrenden, és még két hétig maradnunk kell, hogy .NET-et is tanuljunk. Először azt hittem, ez valami rossz vicc, de aztán rá kellett jönnöm, hogy ezek tényleg komolyan gondolják. Persze minden ellenérvre megvolt az előre megírt sablonválasz. Legfőbb érvük az volt, hogy mekkora lehetőség ez nekünk: még dotnetet is tanulhatunk plusz két hétben. Arra a kérdésre, miért ne tehetnénk ezt otthon, hiszen a távoktatás lehetősége adott (legalábbis folyton ezt reklámozzák), az volt a válasz, hogy a tanárok és az infrastruktúra itt van, mi is itt vagyunk, tehát így a legjobb. Az, hogy esetleg olcsóbb lett volna az otthoni, amúgy kihasználatlan infrastruktúrát használni (ha már ott az iroda), és n ember helyett annál jelentősen kevesebb tanárt utaztatni, elszállásolni sokkal olcsóbb lett volna, mint minket idehozni, az senkit nem zavart. Azt, hogy mi utálunk itt lenni, és minél előbb haza akarunk menni, mert otthon vannak a szeretteink, azzal próbálták lesöpörni, hogy profik vagyunk, és a profik azt csinálják, amit az üzlet megkövetel. Amikor már enyhén zaklatott állapotban megemlítettem, hogy addigra már nem lesz érvényes tanulmányi szerződésünk, arra célozva, hogy semmi nem kötelez minket arra, hogy maradjunk, fel sem fogták. Azt hitték, azért aggódom, hogy nem lesz szerződésem arra az időre. Amikor a képzés értelmetlenségére, alacsony szintjére, a használhatatlan tudásra tereltük a szót, akkor jött Szummama a szokásos "higgyük el, hogy a tapasztaltabb kollégák jobban tudják, hogy nekünk mit, és milyen mértékben kell tudnunk" szöveggel, magyarul: fogjuk be a pofánkat, és csináljuk, amit a felettesek mondanak. Ahogy mindenki él itt, Cigányországban. Amikor valaki megkérdezte, hogy miért kell mégis .NET-et tanulnunk, ha nincs rá szükség, arra az volt a válasz, hogy ha egyszer, mondjuk: fél év múlva, arra lesz szükség, akkor majd sokkal könnyebben bele tudunk jönni. Persze egy projekt sincs kilátásban, amiben .NET-et használni kéne, de miért ne tanuljuk meg azt is..? A végére már majdnem elszakadt a cérna, és már nem bírtam ülve. Azon gondolkoztam, hogy szétcsapjak-e köztük, vagy inkább kimenjek, aztán végül maradtam - állva. Szummama mellett egyedül Haragvó Pali bácsin látszott, hogy ők már tudják, hogy a mi képzeletünkben ők mindannyian már halott emberek, de a hierarchiában náluk is magasabban levő Brigadéros és Ramszesz fel se fogta, hogy mi miért nem vagyunk boldogok ekkora lehetőségtől. A gond csak az, hogy itt az alacsonyabb rangú még megszólalni se mer, ha nem kérdezik, nemhogy megkérdőjelezni a felettese döntését, így aztán Pali bácsi azzal próbálta menteni a menthetőt, hogy mindent megígért, ami tőle telt: végigcsinálhatjuk azt a projektet, amit elkezdtünk, az üzleti részre fogunk koncentrálni, ő mindent töviről hegyire elmond az energiaiparról, és mindenben a segítségünkre lesz. Ő tényleg jóakaratú ember, el is tudom képzelni, hogy mindent megtesz majd azért, hogy ne bojkottáljuk azt az extra két hetet, de a két nagyfejű képtelen volt áttörni saját indiai neveltetésének korlátait. Estére aztán olyan volt a hangulat, mintha a Pilvax kávéházban lennénk - forrt a levegő, fogalmazódtak a követelések. Ki az egész STC felgyújtását, ki a saját felmondását tervezgette, aztán megbeszéltük, hogy összeülünk valamikor, amikor már lenyugodtunk, és kitaláljuk, hogy milyen feltételekkel vagyunk hajlandók belemenni a dologba, ha egyáltalán.

Pénteken még mindig nehezen nyugodtak a kedélyek. Szegény tanárcsóka nem is értette, hogy miért nem érdekel senkit, amit ő az SQL*Plus rejtelmeiről mesél, aztán az egyik szünetben elmondtuk neki, hogy nem ő a probléma forrása, vele semmi bajunk. Megértette, de mivel neki le kellett adni az anyagot, leadta gyorsan. Kivételesen reggel 7-kor kezdtünk, mert délután 4-re már a Mayfairnél kellett lennünk, hogy induljunk is tovább Ajantába. Én mondjuk ettől függetlenül 9-re mentem be, kicsit dacból, kicsit azért, mert nem volt kedvem azért 7-re menni, hogy aztán 8 és 9 között kajaszünet legyen. A csóka elég hamar végzett az aznapi anyaggal, úgyhogy volt idő pihenni, kajálni, pakolni, hogy aztán elinduljunk életem eddigi legkeményebb útjára.