Az indiai országút

Hivatalosan péntek délután 4-kor indultunk volna az Andra Pradesh Tourism bérelt buszával a Mayfair elől, de mivel mindenki még csak akkor szerezte be az aznapi vacsorapizzáját, már az indulás is csúszott. Mi, egy páran a dotnetesek közül még javában a Pizza Cornerben dekkoltunk a pizzánkat pakolászva, amikor a busz elsuhant a pizzéria előtt, rajta minden cuccunkkal. Kiszaladtunk, és átvágtunk az úton, hogy a másik oldalon megállítsuk - mint kiderült, teljesen feleslegesen, mert a csoport egy részéért még amúgy is visszajött volna. A busz egyébként ahhoz az irodaházhoz ment, ahol az adatbányászok töltötték a hetet, hogy felszedjen pár utast. Útközben megálltunk még valahol, ahol valaki ránk próbált sózni valami telugu sztár CD-it, de miután senkit nem érdekelt a dolog, továbbállt. A Satyam-irodaháznál a buszt ellepték a cigók. Valami szeniornak kinéző egyén szállt fel egész pereputtyostul, a kis cigánypurdétól a nagymutterig. Egy ideig azon ment a tanakodás köztük és a buszsofőrök között, hogy hová is üljenek. Attól rettegtünk, hogy a tizensokfős családot végül szétszórják köztünk, sőt, az ott nem levők székét át is adják, mert mégiscsak a szenior csávó családjáról van szó, a gyerekek egész úton üvölteni, meg szaros gatyával rohangálni fognak, mint a repülőn, aztán végül győzött a fehér hatalom (a pénz hatalma). A szenior, a feleség meg a kedves mama, akik valójában velünk jöttek, helyet foglaltak a legelső üressé tett székeken, közvetlenül a már védekezésképp' nagyban pöfékelő dohányzószakasz mögött. Miután visszamentünk a még hiányzó emberekért a Mayfairhez, nekiindultunk napnyugatnak.

Az indiai közlekedési szokásokról már sokszor esett szó, de az, amit az első este megéltünk, az össze sem hasonlítható azzal a nyugodt, rendezett, biztonságos közlekedési stílushoz, ami a városokban dívik. Alapból a nagyvárosok közti országút náluk az olyan kétsávos utat jelenti, ahol - jó esetben - két üres teherautó elfér egymás mellett. Az országutak használatáért gyakran fizetni is kell, de az biztos, hogy a befolyó összeget nem a karbantartásra költik, a főutak ugyanis tele vannak negatív és pozitív szinteltérésekkel. Akkora gödrök vannak rajtuk, hogy még a románok vagy a Demszky is megsüvegelnék, ha meg kereszteződés, elágazás, vasúti átkelő vagy nagyobb kanyar következik, akkor meg fekvőrendőrökkel próbálják lassításra bírni a forgalmat. A főút fél sávja néha hiányzik, néha az egész főútból hirtelen földút lesz. Az indiaiak nem vezetnek túl gyorsan, mert ezt az utak minősége és a forgalom nem engedi, de annál bátrabbak, és az utakon mindenki megpróbál menni, ahogy a verdája bírja. Senkit nem érdekel, hogy ki jön szembe, akár kanyarban kívülről is simán nekiállnak előzni, ha úgy látják az ő járművük az erősebb, mint a szembejövőé. Motorral, riskával, de még személyautóval is esélytelen a tisztelt játékos ebben a halálos játszmában. Aki túl akarja élni, annak minimum egy Hummert kell vezetnie.

A buszunk egész kényelmes volt, még a két méter körüli Cs. Gabi és Cápi is elfért az üléseken, a rugózás puha volt, úgyhogy a hátsó részen ülők a bukkanóknál a súlytalanság érzését gyakorolhatták. A sofőrök viszont elmebetegek voltak, mint a többi indiai vezető. Még talán csak Sangareddy környékén jártunk, amikor már újságcikk lett volna belőlünk Magyarországon, ha az útpadka nem kétszer olyan széles, mint maga az út, a szembejövő, kockaformájú Ashok Leyland teherautó és az előzésből a saját sávjába visszaigyekvő buszunk sarkai közt pedig nincs az az ötcentis távolság. Én menet közben akkor gyújtottam rá először.

Este 8 körül megálltunk valahol vacsorázni, aminek csak annyi értelme volt, hogy vettünk sört a szemközti italboltban, mert a kajálda nem volt valami vendégcsalogató, ráadásul egyszerre vagy féltucatnyi busz utasával kellett volna az embernek megküzdenie azért, hogy vehessen valamit. Miután továbbindultunk, a legtöbben bealudtak, vagy a sörtől egyre vidámabbak lettek. Én nem aludtam, és nem ittam, pedig nekem is hoztak a srácok sört, mert egy percre nem bírtam levenni a szemem az útról. Mire valamikor éjfélkor beiktattak még egy megállót a sofőrök, már ki voltam borulva. Percenként qrvaanyáztam le a sofőröket, mert legalább annyiszor meghalhattunk volna. Az éjszakai gyér forgalomban a maradék gátlásukat is elvesztették, hajtottak, mint az őrült. Kanyarban gyorsítottak, szembejövő forgalomnál előztek, ha meg valami nem jött össze, akkor jobb esetben megálltak, rosszabb esetben igénybevették a széles útpadka nyújtotta menekülési útvonalakat. Ettől függetlenül bűnrossz átlagsebességet sikerült elérnünk, mert a kampányoló politikusok és a Ganeshát ünneplő tömegek miatt volt, hogy egy órát álltunk egyhelyben valami lepukkant helységben. Várni kellett az események iránt érdeklődve el-elkolbászoló kollégákra is. Az sem segített a helyzeten, hogy elterelték a forgalmat az országútról, ami az amúgy sem sűrű úthálózatnak köszönhetően több órás kitérőt jelentett. Éjszaka megpróbáltam aludni is, de valahogy sohasem sikerült pár percnél tovább legalább félálomba süllyedni. Egy hirtelen kormánymozdulat, egy bukkanó, vagy egy hosszabb dudaszóra mindig felébredtem. A sofőröknek meg ráadásul megvolt az a jó szokása, hogy képtelenek voltak a járgányt egyenesben tartani, és így szinusgörbe-szerűen körberajzolták a virtuális - ritkábban valódi - felezővonalat. Ébredtem arra, hogy a szinuszgörbe amplitúdója akkorára nőtt, hogy a busz az út egyik szélétől a másikig kacsázott. Akkor már elég volt, és leb***tam az aktuális sofőrt, hogy legalább próbálja meg egyenesben tartani a buszt, ha már képtelen lassabban menni. A hegyek között jártunk, amikor a csávó már annyira nem volt képben, hogy majdnem megborította a buszt az egyik kanyarban, mert elfelejtett fékezni. A két sofőr az éjszaka során azt is megjátszotta, hogy menet közben cserél helyet. Alig vártam, hogy reggel legyen, és végre megálljunk valahol.