No Comment

Csütörtökön is csak délután voltunk, úgyhogy dél körül keltem. Ebédre az n. fajta instant tésztát ettem, Tubák kolléga vízforralója közreműködésével. Valamennyire ehető volt ez is, kicsit jobban, mint az addigiak. 2-re besétáltunk a Gabor Shakespeare konferenciaszobába, és onnantól kezdve azt tettük, amit egész héten: játszottunk, cseteltünk, leveleket irogattunk. Közben megérkezett Sír Kán tanárbácsi is, de látva a lelkesedésünket, nem erőltette a scriptírást. Leült a Keve mellé, akit kb. egyedüliként érdekelt a téma, és vele próbált meg valamit alkotni. Én egy ideig szórakoztam azzal, hogy a keddi feladatot megcsináljam, de miután nem akart úgy működni, ahogy józan programozói ésszel várná az ember, inkább az előző blogbejegyzésen javítgattam. A nap vicce az lett, hogy a Barna otthonról, telefonon keresztül oktatja majd az adatbányász csapatot. No comment. (És itt nem a Barna képességeire utalok, mielőtt valaki félreérti!) Este szokásos sörözés a folyosón, aztán ennek az értelmetlen napnak is vége lett.

Tegnap már akadt történés bőven. Normálisan, reggel kezdtünk, és valami vezetői képességekről volt előadás mindhárom csoportnak összevonva, de a létszám elég hiányos volt. Sokan a saját termükben felejtették magukat, én is. Először a K. Jani üzent messzendzseren, hogy az óraadó egy f***, mert arról próbálja őket meggyőzni, hogy senkinek nincsenek céljai az életben. Örültem, hogy inkább játszom, és nem ezt a baromságot hallgatom a Lab 3-ben, különben megint sürgősen ki kellett volna kéredzkednem egy cigire, mint Suba néni óráján. Aztán ebéd előtt jött a sokk: Szummama közölte a Cs. Csabival, hogy az egykori dotnetesek két héttel tovább maradnak, mert ezt kívánja az üzleti érdek. Először nem akartunk hinni az üzeneteknek, amik a többiektől érkeznek, de aztán kiderült, a cég komolyan gondolja, hogy mi még maradni fogunk. Nem sok hiányzott, hogy elszabaduljanak az indulatok. Egyesek szakszervezet létrehozásán gondolkodtak, vészforgatókönyvek születtek, miközben mindenki vadul próbált visszaemlékezni, mi is van a szerződésben. Kiszámoltuk, hogy legkésőbb október 19-én lejár, és akkorra van repjegyünk is, úgyhogy vész esetén legfeljebb itthagyjuk ezt az igencsak vendégmarasztaló országot. A további ittléthez amúgyis új szerződés kellene, amit meg egyszerűen nem írunk alá. A történtek hatására - a magát béketűrőként kategorizáló - B. Gábor annyira ideges lett, hogy átcsörtetett Szummamához a West Wingbe, és elmondta a véleményét. Délután közepéig folytak a találgatások a jövőnket illetően, aztán jött végre Szummama, és megmondta a frankót. Elnézést kért, hogy a cég energiaügyi részege állandóan módosítgatta a kívánalmait, és hogy szegény Haragvó Pál tanárbácsi által remekül előkészített dotnetes projektet (amit örömmel csináltunk volna) le kellett lőni. Azt is elmondta, 99%, hogy marad a mostani tanterv, és október 15-én valami ceremónia keretén belül átvehetjük majd a tréning elvégzéséért járó oklevelünket, utána mehetünk haza. Miután elvonult, mi maradtunk, mert elvileg fél 4-kor még volt valami mítingünk. Fél 4-kor nem történt semmi, úgyhogy kimentünk a B. Gáborral és a T. Petivel egy cigi és/vagy kávé mellett megbeszélni a nap történéseit. Alig gyújtottunk rá, Szummama átkiabált valamit a West Wing teraszáról. A kezdődő zápor miatt az egyébként méretes hangját nem lehetett tisztán érteni, de a Gábor arra tippelt, hogy megtalálta a már egy hónapja elveszett levelét, és ismét tett egy kirándulást Szummamához. Öt perc múlva már ő üvöltött át, hogy menjünk mi is, mert nem a levele van meg, hanem a míting kezdődik az ottani (valódi) konferenciateremben. Mikor odaértünk, kiderült, hogy a míting valójában konfliktuskezelési óra. Valami muksó mondta a témát telefonon keresztül, azok a szerencsétlenek meg, akik gyanútlanul besétáltak a csapdába, hallgathatták újra, amit már egyszer otthon hallottak. Utána Szummama elmondta, hogy másnap mindenkit szeretne ottlátni a leszervezett kirándulásra induló buszon, ami majd egy gyönyörű helyre visz minket, ahol majd egy másik, indiai csoporttal együtt fogunk játékos vetélkedőkön résztvenni, és egész nap igazi indiai kaját ehetünk majd. És mindezért a kötelező programért természetesen nekünk kell fizetni (közel 300 ruppót). Kedves volt, nem az addigi "én megmondom mi lesz, és ti azt fogjátok tenni" Szummama. Még azt is felajánlotta (már nekünk délután is), hogy válogassunk a kazettái közül az útra zenét, és ha kell, még a filmjeit is elhozhatjuk, és megnézhetjük a termünkben. Annyira meggyőző volt, hogy F. Peti naívan feltette a kérdést, hallott-e már az utazási terveinkről, hogy minden hétvégén elutaznánk valahova. Amikor Szummama ellenkezett, mert az elvenne időt a rendkívül értékes órák rovására, és azt nem lehet, akkor eljöttem. Vacsora előtt a Div mondta, hogy szakított vele a barátnője, és sűrű káromkodások közepette kérdezte, megyünk-e inni. Mondtam nincs sok söröm, de kimehetünk vacsora után. Vacsora után azonban nem ki, hanem a Szummamához mentünk a Cs. Csabival, hogy elmondjuk neki, miért is nem akarunk résztvenni a másnapi fantasztikus utazáson. A Csabi elmondta, hogy SAP-ot akar tanulni, mert úgy érzi, a hétfői vizsgájukra sokat kell készülni, viszont az utazás miatt elmenne egy napja. Szummama úgy gondolta, hogy el is mehetne kirándulni, és még eleget is tanulhatna - vasárnap. A Div elmondta, hogy most halt meg a nagymamája, és otthagyta a barátnője is, úgyhogy ő egy darabig nem szeretne ilyesféle mókában résztvenni. Szummama előbb mélyen átérezte a problémáját, aztán megpróbálta rávenni, hogy egy kis pozitív életszemlélettel nézve talán mégiscsak érdemes lenne eljönnie, hiszen az élet a rossz dolgok ellenére is megy tovább. Én elmondtam neki, hogy elegem van az egészből, és fáradt is vagyok, úgyhogy én nem fogok másnap menni. Amikor kérdezte, hogy miért van elegem, elmondtam neki, hogy szerintem semmi értelme így az egész tréningnek, hogy naponta mással foglalkozunk, és amit tanulunk, azt sem lehet ennyi idő alatt megtanulni. Szerinte az, aki a programot összeállította nekünk, az tapasztaltabb, mint mi, ezért ő jobban tudja, hogy mit mennyi ideig kell tanulni. Mikor kérdeztem, hogy mi van, ha tévedett, akkor is ezt mondta. Amikor arra próbáltam kilyukadni, hogy ez a képzés nem eredményezhet minőségi munkát, ettől nem leszek profi semmiben, azt válaszolta, nem baj, majd a projektek során beletanulok. Higgyek neki, az a tapasztaltabb valaki, aki összeállította a tréning programját, az jobban tudja, mint én. Egy ideig próbáltam vitatni az álláspontját, de mindig ugyanoda jutottunk ki, amivel a többi agymosott indussal folytatott vitáim során is: az, aki felettünk van a ranglétrán, az mindig jobban tudja. Arra viszont rá kellett jönnöm, hogy Szummama tényleg rájött, az európai embert nem kezelheti úgy, mint az indus bérrabszolgákat, mert annak van önérzete, ezért csak javasolta, hogy másnap vegyünk részt a programon. Miután jól elment az idő Szummamával, már nem mentünk ki a dhabába sörért meg cigiért, hanem fenekére néztünk a vésztartaléknak. Kipakoltuk az Aravali hátsó lépcsőfordulójába a székeket és a LaciGeri CD-lejátszóját, és elfogyasztottunk azt a kevéske folyékony kenyeret, ami fellelhető volt a szinten. Be nem rúgtunk, de legalább csapatépítettünk megint egy kicsit.

Ma volt a kirándulás az indiai csoporttal valahová, egy Hyderabad közelében fekvő üdülőhelyre. Kb. 8-10 ember kihagyta ezt a hatalmas lehetőséget, és inkább aludt tovább. Valaki ugyan zörgött az ajtónkon kétszer is, de nem volt kedvem felkelni. Abban egyeztünk meg Divvel és LaciGerivel, hogy a fél 10-es busszal bemegyünk a városba pizzázni, én meg megnézhetem, van e már levehető tetejű NDK-turmixgép a Hyderabad Centralban. A Keve ezúttal nem jött, mert meg volt fázva. Mi hárman, miután elfogyasztottuk a szokásos hétvégi pizzánkat a Pizza Hutban, vettünk cigit a Shoppers' Stoppal szemben, aztán elmentünk a HC-ba. Én meg végre megvettem a szobába azt a 700 ruppós vízmelegítőt, amit már a múlt hétvégén is meg akartunk a Kevével venni, a Div vett magának valami Adidas-pulcsit, a LaciGeri meg egyenként végignézte az összes ruhadarabot az összes emeleten. Miután vételeztünk némi kaját is magunknak, elindultunk a Banjara Hills felé vezető úton, hogy megnézzük az állítólagos márkaboltokat, amiről a LaciGeri hallott, hogy ott vannak. Egy darab, szegényes választékkal rendelkező Adidas-boltot találtunk, ami érdekelte, úgyhogy inkább visszamentünk a Shoppers' Store-ig. Végigszaladtunk rajta, de a bedöglött légkondi miatt egy ötemeletes szaunához hasonlított, úgyhogy inkább elgyalogoltunk a Food Worldhöz. A probléma az volt, hogy az n-sávos út másik oldalán volt. Még egy fél órával később is csak az út közepét elválasztó füves támfalon álltunk, az autók és a motorok meg csak jöttek, és jöttek... Már-már közlátványosság voltunk ("Milyen vicces: fehér emberek szerencsétlenkednek az út közepén!"), amikor a pillanat tört részéig adott alkalmat kihasználva a Divvel átrohantunk. Geri későn kapcsolt, úgyhogy már épp' rá akartam gyújtani a Food World előtt, amikor egy élete, egy halála, ő is átkelt az úton. A Food Worldben vettünk néhány ehetőnek tűnő kaját, aztán visszariskáztunk a Corner Pizzáig, ahol rendeltem a Kevének egy pizzát, és vártunk a buszra. Miután visszaértünk, a Keve megkapta a pizzáját, kipróbálta az új vízforralónkat, és vége lett a Total Recallnak az HBO-n, nekiálltam mosni. Közben megjöttek a kirándulók is, és a Cápi elmesélte, hogy nem is volt rossz a hely, ahol voltak, mert nagyon szép volt, volt uszoda meg masszázs, és sört is lehetett kapni, amíg ki nem adta valami senior a parancsot, hogy nem szolgálhatnak fel nekik sört. Voltak idétlen játékok is, de abból ők kivonták magukat, amennyire lehetett, és inkább kártyáztak. F. Peti kérdezte, megyünk-e 10 Downing Streetbe bulizni, de ezúttal sem akadt elég jelentkező. Vacsora után, egy kilátásba helyezett sörért cserébe, a Cápi tíz perc alatt megszabadított a parókám nem kívánt részétől, aztán ennek a napnak is vége lett.