A pakisztáni légierő esete a meteorokkal

Már megint rég nem írtam. Talán azért, mert nem volt időm, talán azért, mert kedvem sem. Ha a Blogspot szarul megírt szövegszerkesztője miatt nem kell harmadjára is újra kezdenem, akkor talán a kedves olvasó is megtudhatja, mi történt velem az elmúlt héten.

Kedden "Business Communication" óra volt. Suba néni tartotta, aki már egyszer leadta nekünk az anyagot még otthon, telefonos körkapcsolás keretében, merthogy a Satyamnak (ami a világ vezető IT-cégei közé kíván tartozni) még egy videokonferenciára sem tellett, csak arra, hogy egy átlagos matávos telefont, amilyen pl. nekünk otthon van, kihangosítson. Suba néni csodálkozott, hogy a mondókája senkit nem érdekel. Ebéd környékén viszont olyan történt, ami például engem nagyon is érdekelt. Akkora robbanás volt, amikor kint ültünk az SLC lépcsőjén, hogy a lökéshullám majdnem levitte a parókám. A hétvégén is állandóan robbantottak, hogy beremegtek az ablakok az Aravaliban, de akkor legalább nem pattogtak a környéken mindenféle szikladarabok. Hétfőn még azzal viccelődtem, amikor a helyi Besenyei Péterek kötelékben elhúztak felettünk, hogy megjöttek a pakisztáni légierő bombázói, de nem gondoltam komolyan, hogy a halál f***án, a susnyás közepén bombarobbanásban is meg lehet halni. Páran halált megvető bátorsággal és Ismaellel, a szakáccsal rohantunk a nyúlketrec felé, aminek palatetejét több helyen is beszakították a becsapódó szikladarabok. Én ugyan szeretem az állatokat, de reméltem, néhány nyulat agyonvágtak, hogy végre ne csak csirkét lehessen enni vacsorára, de a robbanáskor mind bemenekültek az üregeikbe. Ismael elmondta, hogy a kerítésen túl bontják a hegyet, mire én közöltem vele, hogy furcsa az olyan ország, ahol hagyják, hogy egy robbantás a kőbányában kilométeres körzetben meteorzáport okozzon. Mikor visszamentünk az SLC-be, a Marci mutatta, hogy a golfpályán egy akkora szikladarab csapódott be, mint egy (európai) ember feje. Kár volt visszamenni, mert a Suba néni délután akkora f***ságokat mondott, hogy olyan ideges lettem, mint még soha, mióta Indiában vagyok. Pedig előfordult már egy párszor, hogy ideges lettem. Az egész azzal kezdődött, hogy megkérdezte, hogy ilyen meg olyan esetben ki viseli a felelősséget, és szerinte a helyes válasz minden esetben az, hogy az egyén maga. Én először csak hülyének néztem, de a szomszéd B. Gábor kolléga visszakérdezett, hogy mi van akkor, ha teljesen szabályosan, a zöld jelzésen átbringázva elcsap egy piroson áthajtó autó. A válasz: ő maga a hibás, mert nem figyelt eléggé. A Gábor erre azt mondta, hogy ilyen erővel a legjobb, ha ki se megyünk az utcára, mert akkor biztos nem kell magunkat okolni, ha történik velünk valami, én meg azt, hogy ilyen csak a Nirvánában van, de Suba néni tovább hajtogatta az álláspontját. Eljutottunk odáig, hogy azért is az egyén a felelős, ha egy rosszul definiált feladat tökéletes megoldásakor is az eredmény nem felel meg a kedves vevő kívánalmainak, és akkor is, ha a főnök elküldi boltba az alkalmazottját, de nem mondja meg, hogy mit vegyen, és a végén az illetőt leb****a, hogy nem azt hozta, amire gondolt. Rövidre zárva a témát, Suba néni kiadott egy feladatot, hogy 10 perc alatt mindenki dobjon össze valami prezentációt, amit aztán majd elő is kell vezetni, és amit majd az időközben megérkezett Ramanah amúgy videóra is vesz. Addigra azonban a hallottak már annyira megviseltek, hogy remegtem az idegességtől, és a szívroham környékezett, úgyhogy kikéredzkedtem egy cigire. Suba néni alíg bírta felfogni, hogy mi a gondom, de végül kaptam öt perc magánszünetet. Tíz perc múlva, mikor visszamentem, már csak 5 perc volt hátra a prezentációkészítésből, úgyhogy nekiálltam anyagot gyűjteni a Commodore 64-ről, amiről egy majdani reggelen, normálisan előadandó prezentációmat akartam készíteni. Pár perc múlva valóban elkezdődtek az előadások, B. Gábor az élet nagy kérdéseiről rögtönzött prezentációt, F. Peti a hétvégi török F1-futam eredményét ismertette, L. Kati a dubai utazás mellett kampányolt, a pálmát mégis D. Jani vitte, aki - akárha a Telesport munkatársa lenne - felsorolta az angol Premiership hétvégi fordulójának eredményeit. Én is sorra kerültem. Először akkor, amikor még egy büdös slide-om sem volt kész, mert még az anyaggyűjtés fázisában jártam, de akkor mégsem én következtem, másodjára meg akkor, amikor már túl akartam lenni az egész f***ságon. Elmondtam a mondókámat a C64 történetéről, de nem értem a 4 slide végére, mert egy-egy prezentációra csak 2 perc jutott. Mindenkit egy-egy ember (általában a szomszédja) értékelt. Miután elhangzott az összes előadás, lementünk egy szinttel lejebb, és a konferenciateremben visszanéztük, és kielemeztük a felvételeket. Ez volt a nap legjobb része, szétröhögtük az agyunkat. A stúdióban ügyködő csákó még rátett az amúgyis röhejes előadásokra egy lapáttal: mindenkinek megkereste, és kimerevítette a leghülyébb grimaszát, úgyhogy jól szórakoztunk magunkon. Magamat visszanézve elképedtem, hogy milyen ultralaza tschávónak látszom kívülről. A kollégák azt mondták, hogy csak a dekk hiányzott a számból, meg hogy kibontsam a hajam. Jót röhögtünk rajtam (is). Este nem váltottam pénzt, mert a pénzváltó csákó nem hozott annyit, amennyit az egész bagázs váltott volna, de azt mondta, csütörtökön még visszajön. Aztán még hajnalig veszekedtem Messengeren az asszonnyal, pedig az Aravaliban várt rám a Div, hogy megoszthassa velem egyetlen sörét.

Szerda rövid nap volt. UML-óra volt Hargvó Pál tanárbácsival, de 11-körül haza kellett rohannom, mert sürgős dolgom akadt az erre kijelölt helységben, de én úgy gondoltam, hogy higiéniai okokból kifolyólag inkább az Aravaliban folyjon ki belőlem az, aminek nem amúgy nem folynia kéne. Útközben felszerelkeztem 2 tekercs WC-papírral a helyi bevásárlóközpontban (több, mint 200 Ft egy tekercs!), hátha a takkerbrigád megint nem hozott nekünk a szobába, de ezúttal voltak olyan kedvesek, hogy kettővel is megleptek minket. Elvégeztem a dolgomat, aztán, mint aki jól végezte dolgát, lefeküdtem aludni, mert rohadtul álmos voltam, és egyáltalán nem volt kedvem visszamenni. Aztán olvastam is egy kicsit, meg tévéztem, meg vacsoráztam, a többiek meg elküldtek melegebb égtájakra, hogy megint meglógtam, aztán véget ért ez a nap is.

Csütörtökön is még UML-ezés ment. A csapatoknak egy pénzügyi tanácsadó rendszer UML-tervét kellett kiötölni, a megadott feltételekkel és szereplőkkel. Ebédig a szokásos rézbaszás ment, mindenki dolgozgatott, csetelt, vagy játszott. D. Jani letöltötte a Panzer Generalt valahonnan, úgyhogy nekem is volt mivel elűzni az unalmat. Délután aztán ezerrel nekiállt mindenki okoskodni, de a végére kollektív anyázás lett belőle, mert mindenki másképp emlékezett tanulmányaiból a dolgokra, ráadásul egy 98-as Rationalt kellett használni, aminek köze nincs már a mai UML 2.0-szabványhoz. Div csetelt a barátnőjével, B. Gábor a mutterjával, én Páncélos Generálisoztam, az Anti és a Kriszta magánakcióban csinálta a feladatot, az A. Peti pedig nagyon szeretett volna nekik segíteni, de nem hagyták. Hattól a szokásos módon be kellett mutatni, amit a csapatok alkottak, de nagyon látszott, hogy a többségnek kevés köze van az UML-hez, ergo megint nincs semmi értelme az egésznek. El is lógtam a prezentációkról cigizni, aztán meg vacsorálni, ahogyan sokan mások is. Napközben végre értelmes módon tudtunk beszélni az asszonnyal, és hónapok (meg egy válás és egy költözés) után ismét még az egyik amerikai mormon ismerősömmel is cseteltem. Amióta megszűnt a WBS csetoldala úgy 7 évvel ezelőtt, nem nagyon dumáltunk élőben. Elsírtam neki is, hogy milyen szar helyre sodort a balsors. Este megint nem váltottam pénzt, mert nem jött a pénzváltó csákó, ahogy megígérte. Aztán kaptam az A. Petitől a viszkijéből (helyi, de jó anyag), amit megköszöntem, és jóízűen elfogyasztottam, és visszaindultam az Aravaliból az East Wingbe, hogy összedobjam a másnapi prezentációmat. Útközben sikerült megint leragadni egy szokásos éjjeli dumapartin, úgyhogy hajnali négyre már végeztem is.

Péntek reggel ki is hagytam a reggelit, ami után megint a Keve szedett ki az ágyból. Betántorogtam, de csak azért, mert a Kuszinak megígértem, hogy aznap prezentálni fogok. Tubák kolléga még lenyomta a saját prezentációját, és én is nekikezdtem volna, ha az intranet nem lett volna olyan kib***ott lassú, hogy még fél 11-kor is arra várunk, hogy letöltődjön végre az egyik szerverről (mert onnan képtelenség volt elindítani). Közben megjött Haragvó Pál tanárbácsi is, úgyhogy az én prezentációm véget ért, mielőtt elkezdődhetett volna, pedig a kollégák már nagyon várták. A tanárbácsi a Satyam valami minőségbiztosítási módszereiről kezdett el beszélni, de engem nem nagyon tudott lekötni, mert fáradt voltam, és amúgy sem tudtam a többiekkel haladni, mert Vindóz alatt egyszerűen nem volt hajlandó működni a hálókapcsolat. Volt hálózati kapcsolat, de csak Linux alól, és az is csak addig, amíg ki nem dobott a rendszer. Ebédszünetre annyira meguntam az egészet, hogy visszamentem az Aravaliba, ahol egyébként is megint dolgom volt a lakosztályunk kisebbik helységében, és azt csináltam, amit a L. Kati egész nap csinált: aludtam. Este végre tudtunk pénzt is váltani, mert a pénzváltó csákó előző nap nem jött, ahogy meg volt beszélve, mert túl fáradt volt. Szereztünk egy jópontot Szummamánál is azzal, hogy megünnepeltük a születésnapját, aztán kimentünk még páran a dhabába. Beszélgettünk, hoztunk piát, még dumáltam telefonon vagy 20 percig az asszonnyal, aztán véget ért a pénteki nap is.

Szombaton már Dormitoryban (aka recepció épülete) ettünk, mert Szummama elintézte nekünk, de az a hely az összes kajálda közül a legtrébb. Félórát vártunk arra, hogy megérkezzen a kajánk, közben a helyiek széthordták az evőeszközeinket, aztán meg a legyekkel kellett osztozkodni a pirítóson. A West Wingben volt óránk, összezárva indus ELTP-sekkel, akik úgy vihorásztak mindenen, mint 10-12 éves kisleányok. Az órát Shanti tartotta, és megint olyanról szólt, amit otthon már telefonos körkapcsolással letudni véltünk: az üzleti etikettről. Szerencsére okos voltam, és beültem az egyik sarokba, ahol bekapcsoltam a gépet, és, ha óvatosan is, de tudtam valamit csinálni az unatkozáson kívül. Az indus lányok, akik a közelben ültek először figyelmeztettek, hogy kapcsoljam ki, aztán nevetgéltek azon, hogy az egyik proxy letiltotta az Indexet (amiről ők biztos azt hitték, hogy nagyon megbotránkoztató dolgok vannak rajta). A szép világnak akkor lett vége, amikor a Shanti kis interakciót vitt az előadásba, és jeleneteket kellett játszani a kultúrális különbözőségekről. Megint Cápi nyerte az Oscar-díjat, ahogy otthon is. A csapata egyébként az ismerkedés-házasság témakörét dolgozta fel, de szerencsétlen indusok meg sem értették, hogy mit kéne csinálniuk, amikor a magyar módit adták elő, annyira közük nincs a szerelemhez meg a csajozáshoz. A színjátszó szakkör előadásai után még T. Petit figyelmeztette Shanti, hogy legközelebb ne rövidgatyában jöjjön, mert az indiai lányokat zavarja a figyelésben, kitöltöttünk egy tesztet, melynek tanulsága szerint nem szabad nyitott szájjal enni, és mikor japánnal találkozunk, meg kell hajolni, aztán mentünk ebédelni. A Keve átengedte nekem az ebédjét, mert ő inkább egy pizzát akart bedobni a városban, nem a Dormitory moslékát enni, aztán a T. Petivel és a K. Janival négyesben bebuszoztunk Hyderabadba. A buszon Minimo (a földszintről) még elmondta a Petinek, hogy hová kell menni este buliba (ugyanoda, ahol a múlt héten voltam), meg előtte nekem, hogy megy Chennaiba a hétvégére, hogy olasz vevőknek fordítson. A Keve bedobta a pizzáját a Pizza Cornerben, ahová millió kuponunk van, mióta valamelyik nap vagy húsz pizzát rendelt a szint, és ahol még táncoltak is nekünk a pincérek távozáskor. Aztán elhúztunk a Shopper Stop nevű bevásárlóközpontba, ahol egész jó ruhák vannak. A Keve órát vett, a Jani farmert, én CD-ket (1500 Forintos átlagáron), a Peti meg - emlékeim szerint - semmit. Elhatároztuk, hogy másnap visszajövünk még, hogy alaposabban is szemügyre vehessük a kínálatot, a Jani meg vehessen magának sárga pólót. Hazafelé kidobattuk magunkat a dhabához közeli italárus bódéjánál, feltankoltunk sörrel, aztán jól nem mentünk el a partira. A Peti bealudt, a Jani meg elvesztette az önbizalmát, mert az egész alsó szint kihalt volt, elérni meg senkit nem tudtunk, hogy mi a rák van. Maradt a Miss Teen USA nézés a tévében pár sör elfogyasztása mellett. Végül Miss Ohio, a magyar csapat favoritja nyert. Késő este megérkezett a Zsolt, aki elmesélte a Janinak, hogy mégis van parti, csak előtte mindenki moziba ment a földszintről, de akkor már lekéstük az utolsó buszt a városba. A Jani még taxival is bement volna, de semmi értelmét nem találtuk éjfélkor nekiindulni, hogy aztán kettőre odaérjünk a buliba. A várható qrvaéletbedehüjevagyok-epizód után hallgattam még egy kis szitárzenét, aztán a Keve után nem sokkal én is eltettem magam másnapra.

A mai nap a vásárlásról szólt. A Kevével nekiindultunk a fél 11-es busszal a városnak, ebédeltünk a Pizza Cornerben, aztán bejártuk a Shopper Stopot, a Hyderabad Centralt és a Big Bazaart is, de csak kaját vettünk. Én a Sh. Stopban találtam ugyan egy zsebes gatyát, de kiderült, hogy női (a férfiosztályon), a Keve meg nem vett etnopólót a Centralban, mert meggondolta magát. A BB-ban pedig már nem volt türelmünk végigjárni a boltokat. Este végre megint az SLC-ben kajáltunk, és Ismael szokás szerint megint kitett magáért: ezúttal csokiöntettel lepett meg minket a tejberízs (vagy inkább vízberízs) és a fagyi mellé. Cserébe ráborította a borstartót a tésztára. Kaja után pedig nem volt más programom, mint ezt a szösszenetet összehozni, és éppen be tudom fejezni, mielőtt kidobnak a West Wingből.