Elvesztem

Kis idő megint eltelt, mióta utoljára írtam a blogba, de ez csak azért volt, mert a hétvége programja kivételesen sűrű volt. Pénteken az a hír járta, hogy senki nem bukott meg semmiből, mindenkinek felhúzták a pontját annyira, hogy ne kelljen egy-két ember miatt szombatra beszervezni egy pótvizsgát, úgyhogy vidáman gányoltuk össze az aznapra a csapatoknak kiadott SSAD-esettanulmányt, még élveztük is egy kicsit, hogy végre nem aludni, vagy Quake-ezni kell egész nap, hanem valamit csinálunk. A tanárbácsi azt mondta, hogy az aznapi munkánkkal letudjuk a korábban beígért SSAD-tesztet is, úgyhogy mindenki erőn felül gányolta a nulla SSAD-tudást reprezentáló dobozokat, vonalakat és pszeudokódokat. Sír kán és Haragvó Pál tanárbácsik este hatkor neki is álltak végighallgatni a csapatok szedett-vedett estimeséit arról, hogy milyen jól felépítették a pénzügyi tanácsadórendszer tervét, és este 8-ra, vacsoraidőre már végeztünk is. A két tanárbácsi el volt ragadtatva attól, hogy milyen szép prezentációkat prezentáltunk a semmiről, mi meg azzal a tudattal mentünk este inni egyet a dhabába, hogy másnap csak délre kell menni, és annyi lesz a program, hogy Sír kán tanárbácsit lehet majd Unix- és adatbuzizós kérdésekkel bombázni.

Szombat délre mindenki meg is jelent, aztán szokás szerint vártunk. Megettük az ebédet, aztán vártunk, közben cseteltünk, és vártunk, Unreal Tournamenteztünk, és vártunk, kétkiló kátrányt lapátoltunk a tüdőnkbe, és vártunk... A délután közepén a társaság megunta az egészet, és ellépett a városba, az meg, aki még arra is lusta volt, maradt, és tovább szöszmötölt a gépén. Fél ötkor betoppant Szummama, az óvónénink, és meglepődött, hogy már nem várunk semmire, és alig néhányan lézengenek az osztályteremben, amikor mindjárt megérkezik Sír kán bácsi, és majd lehet tőle kérdezni, meg amúgy is, miért nem gyakorol mindenki ezerrel Unix shell script írást, hiszen az volt a feladat mára. Kár, hogy ezt az érintettekkel elfelejtette közölni. Háromnegyed ötre befutott a tanárbácsi is, aki velünk együtt meglepve hallotta, hogy mégis lesz SSAD-teszt, és hogy mégis megbuktak ketten adatstruktúrákból és algoritmusokból, úgyhogy nekik azt majd valamikor a jövő héten meg kell írniuk azt újra, és hogy összesen 5 véletlenül még ott lézengő emberke miatt kellett neki kétórát utaznia a városon keresztül, otthon hagyva a hároméves fiát, akire ő vigyázott, mert a feleségének dolgozni kellett menni. Szummama azt is közölte, hogy hétfő reggel 9.30-ra mindenki írjon egy 400 szavas esszét az élményeiről Indiában, és hogy lehet, hogy vasárnaponként is dolgoznunk kell, ha majd ki leszünk osztva a projektekre, másképp' nem mehetünk el előbb. Este már lincshangulat volt az Aravali felső szintjén, ami elhomályosította LaciGeri szülinapját is. Az ünnepelt is magasról szart az egészre, a tortáját is úgy kellett utánavinni, de végül megköszöntöttük.

Napközben a Kati megtudta a kanadaiktól, hogy buli lesz a Cinnebar nevű helyen, a Fusion9 fölött, a GM-szalon mellett, Banjara Hillsen. Még öt perccel indulás előtt is úgy volt, hogy nem megyek, pedig a legutóbb én voltam az egyetlen, aki ment volna, mert már annyira tele volt a tököm egész Indiával. F. Peti azonban az utolsó pillanatban meggyőzött, hogy menjek, úgyhogy berámoltam a maradék két sörömet a hátizsákomba, felszerelkeztem egy kis pénzzel, és velük mentem.

Banjara Hills Hyderabad elitnegyede. Tényleg egy hegyen van, és tényleg elit, ami a házakat illeti. Tele van puccos üzletekkel, még puccosabb szállodákkal, és - persze - az elmaradhatatlan koldusokkal és szeméthalmokkal. Laza félóra alatt végigszáguldottunk a fél városon, aztán vártunk egy kicsit B. Gábor kollégáékra, akiknek a riskása tudott egy rövidebb utat... A Fusion9 előtt elfogyott a második üveg söröm is, aminek az üvegét odaajándékoztam egy ott tébláboló szeméttúró kölöknek, aztán felmentünk. A Cinnebar körülbelül akkora hely, mint egy normál méretű osztályterem, de aznap este legalább tízszer annyian mulattak ott, mint ahányan abba a bizonyos normál méretű osztályterembe beférnének. A helység két oldalán széles ülőgarnitúra terpeszkedett, a másik kettő mentén meg a bárpult futott végig, mely mögött többtucatnyi helyi szaladgált vagy csak bámészkodott indus módra. Szólt a kilencvenes évek technója, hogy lobogott a gatyám szára. De még az sem érdekelt, hogy milyen zenére lobogott a pendelyem, mert legalább nem indiai vernyákolást kellett hallgatni, hanem igazi nyugati zenét. A Cinnebar brutálisan drága hely - helyiek 99%-ának egyszerűen megfizethetetlen. 120 ruppóért kaptunk 0,33-as Fosters sört (ami 37,50 hivatalosan), 260-ért pedig már vodkanarancsot is lehetett inni. Én maradtam a sörnél, aztán nekiálltunk dumálni (üvölteni egymás fülébe), mert mozogni nemigen lehetett a teremben nyüzsgő emberektől. A kanadaiak már ott voltak az olasz Massimoval, akit inkább Minimonak kéne hívni hatalmas termete miatt, és egy kopasz törökkel, aztán befutott az ír köztársasági gárda is, de minden csoportosulás elvolt magában. A mixer csávó prezentálta az est fénypontját, amikor lángoló üvegekkel zsonglőrködött, aztán később felmászott a pultra, és a vállalkozó kedvű vendégek szájába vodkát töltött. Megkérdeztem Massimotól, hogy fizetni is kell-e a produkcióért, és amikor nemmel válaszolt, a mixer felé vettem az irányt. Utána öt percre én voltam a sztár, aki képes volt akár egy deci gyümölcsvodkát is tisztán legurítani. Mindenféle ismeretlen indus meg amerikai feka csávó jött oda, és gratulált, hogy milyen fasza csávó vagyok. Egy idő után aztán elfogyott a sörünk, csak az volt a gond, hogy az egész kócerájban nem maradt egy teli üveg sem, úgyhogy ezután már csak ácsorogtunk. A burzsujabbak vettek maguknak a fent említett áron vodkanarancsot, és közben lassan elkezdtek elszivárogni az emberek. Zárórakor a Cinnebarban az a szokás, hogy a helyieket hazaküldik, a külföldieket pedig elrejtik a szomszédos étteremben, mikor jön a rendőrség ellenőrizni, hogy valóban vége van-e a partinak, aztán megy minden tovább szűkebb körben. Most is ez történt, a kijáratnál a fehéreknek balra, a barnáknak jobbra kellett menniük, aztán ültünk egy kicsit az étterem félhomályában. Közben odajött valami indus, és megsimogatta a hajam meg a szakállam, hogy milyen jól néz ki, meg hogy milyen jó fazonja van. Indiában állítólag normális baráti közeledés, ha valakit egy férfitársa megérint, de nekem annyira nem tetszett a dolog. Szerencsére miután negyvennyolcszor kezet fogott velünk, megszabadultunk tőle. Közben megérkezett a yard, de ezúttal nem jött be a csel, lebuktunk. Mindenkit kitessékeltek az utcára, a menedzsert meg letartóztatták, és elvitték. Ezután veszett tanakodás volt az utcasarkon, hogy hová menjünk, hiszen még alig volt hajnali 1. Két verzió is volt: az egyik, hogy a törökkel a Taj Banjaraba megyünk, a másik, hogy az írekkel meg a többi alsószintivel házibuliba. Végül amellett döntöttünk, hogy előbb elmegyünk a Taj Banjarába italért (mert máshol már nem lehetett kapni), aztán elmegyünk az írek javasolta buliba. Míg a Patrick nevű ír gyerek éppen azt rajzolta le nekem, hogy hogyan fogunk eljutni a buliba, a többiek elhajtottak, azt hívén, hogy én is ott vagyok valamelyik riskában. Nem maradt más hátra, mentem az írekkel direkt a partira. A ház, ahová mentünk, a város másik végében volt, és kb. egy órába telt, mire odaértünk. A bejáratnál összefutottunk Jaiméval és Riccardoval, a két mexikóival, meg egy újabb ír lánnyal. Amíg elszívtunk egy cigit, mindenki bemutatkozott mindenkinek, aztán mindenki el kezdett röhögni a másik nevén. Jaiméből Hymen ("szűzhártya") lett, Aoife-ból (ejtsd: "ifa") Fifa, Botiból Botty ("fenék" ír-angolul), Riccardot meg azzal b***tatták, hogy nem is igazi mexikói, mert szerinte nincs is kukac a tequilában. Aztán bementünk. Szolid parti volt, a hűtőben két-három kólával meg Sprite-tal, indiai popzenével. Az írek hoztak egyedül piát, úgyhogy mindegyik rejtegette a magáét, és a tetőteraszon, házon kívül vagy a budiban ivott belőle, mert igen drága volt (az ír lányok pl. 2600 rúpiáért(!) vettek egy literes Seagram's gint a Cinnebarban), és állítólag a többiek (indiaiak, egy hullarészeg német, franciák, kanadaiak, szlovákok, mexikóiak, Massimo stb.) nagy lejmerek, és sosem visznek semmit, ha bulizni mennek. Az én táskámba került a gin, úgyhogy én is kaptam belőle, már csak azért is, mert mi magyarok nem vagyunk olyanok, mint a fent említettek, sőt, első héten még pálinkával meg viszkivel is megvendégeltük őket. Szép lassan telt az idő, nem csináltunk semmit. Pár lány megpróbálta levetkőztetni Jaimét, aki hatalmas türelemmel vette, ahogy körberajongják. Én közben szóba elegyedtem egy indussal, akinek elpanaszoltam, hogy milyen jó ország lehetne ez az India, hiszen sok itt a nagy koponya, párezer év alatt letettek egyet s mást a Kultúra asztalára, meg hát akkora, mint egész Európa, csak jobban meg kéne szervezni az országot, meg el kéne takarítani ezt a rengeteg koldust meg szemetet az utcáról. Erre azt mondta, Hyderabad India legmocskosabb városa, és északon, ahonnan ő jön, egészen más a helyzet, meg hogy nehéz irányítani egy olyan országot, ahol több, mint 1600 nyelvet beszélnek az emberek, ráadásul több nagy vallás követői. Megkérdeztem, miért nem esett még szét India, ha ilyen sokféle ember lakja, mire ő azt mondta, hogy ha Pakisztán mondjuk megtámadná Indiát, akkor hindu, muszlim, szikh, keresztény meg minden más indiai együtt harcolna ellenük, akkora az összetartás. Kérdeztem, hogy nincs-e más sportjuk, mint az élvezhetetlen krikett, ami olyan, mint a mexikói sorozatok vagy a Barátok közt: elég minden 100. részét megnézni, akkor se marad le semmiről az ember. Szerinte is hosszúak a meccsek, épp' ezért mostanában sokkal népszerűbb már a rapid krikett, amiben egy meccs csak 3 órás. Kérdezte, hogy mi a mi kedvenc sportunk, mondtam, foci, de nagyon bénák vagyunk mostanában, mire ő mondta, hogy annyira nem, mint az indiaiak, akit az utolsó csendes-óceáni szigetcsoport is megver fociban, amelyik ki tud állítani 11 embert a pályára. Kb. két órája voltam ott, amikor elindultak az Aravali alsó szintjén lakók haza, én meg velük tartottam. Massimo rendelt egy taxit, ami valójában egy kisbusz volt, alig fértünk bele kilencen (+ a sofőr). Az úton kiderült, hogy Massimoval meg Riccardoval dumáltunk. Kiderült pl., hogy Massimo velencei, és eltöltött már a Balatonnál egy estét, egy borfesztiválon, de azt se tudja, hol volt az a borfesztivál, annyira részeg volt. Elbeszélgettünk hármasban a borokról, aztán arról, hogy Velencében mindig térdig ér a víz, meg az indiaiak hülyeségeiről, bár Massimo toleránsabb volt, mint mi Riccardoval, aztán kb. 5-re hazaértünk.

Vasárnap délelőttre alvás volt betervezve, de hajnali 5 után előbb a müezzin hangja csendült fel az utak mentén felszerelt hangszórókból, ahogy pár napja mindig, aztán meg a helyi lemezlovász nyomta az indiai révmuzsikát, úgyhogy kicsit nehezen sikerült elaludni. Aztán előbb Szummama telefonált rossz helyre, aztán a takkerbrigádot kellett elhajtani, és közben folyamatosan pakoltak valamit az ablak alatt teherautókra. Ebéd után a lopott Unix és adatbuzis kérdéseket tanulmányoztuk, amit az Achillész kolléga volt olyan kedves, és mindenkinek lefénymásolt valamikor a városban, aztán volt, aki elment vásárolni a citybe, volt olyan, mint én, aki Forma-1-et nézett, és anyázott, hogy ötpercenként megszakítják az élő adást reklámokkal. Hajnali kettőig sikerült kétszer végigolvasnom a kérdéseket. Mosnom is kellett volna, de szombaton este, amikor nekiálltam kicsavarni a zoknijaimból a vizet, lenyúztam a jobb kezemről a bőrt, úgyhogy eltekintettem tőle. Ismael mostanában hagymás ételekkel kisérletezik, ami vasárnap estére megbosszulta magát: alig bírtam végignézni a Lost In Translation című Bill Murray-filmet, annyira kellett rohannom a WC-re. A Keve utána mondta, hogy az esti krumplipürében fokhagyma is volt.

A mai nap vicces volt. Kezdődött azzal, hogy kibontottam a zsír új, múlt hétvégén vásárolt ingem csomagolását, és az előmosott, hosszúujjú ing helyett egy hót mocskos, rövidujjú inget találtam. Mit volt mit tenni, abba' mentem oskolába, mi vót, s így már egészen az indusokhoz hasonlóvá lettem. Reggel Szummama közölte, hogy mielőtt megírnánk az adatbuzis-tesztet, mindenki megírja a 400 szavas esszét. És addig el sem ment, amíg meg nem írta mindenki. Aztán megírtuk a tesztet. Én két perc alatt végeztem, akivel a szerver kicseszett, egy kicsit később. Az átlag kb. 98%-os lett. Aztán délután két totális áramszünet között megírtuk a Unix-tesztet is, amiben már mindenki igyekezett bevállalni egy-két hibát is, hogy ne legyen olyan feltűnő a dolog. Én 90%-ra írtam meg (egy kérdést elnéztem, egyre rosszul emlékeztem, egyet meg szándékosan elrontottam), de a legmerészebbek 86%-ig is lementek. Némi játék, unatkozás, miegymás után megjött a tanárbácsi is, hogy megírjuk a vizsga gyakorlati részét is, a shell scripteket. Diszkréten leült a terem egyik sarkába, aztán amikor már globális méreteket öltött a csapatmunka, angolosan távozott, és nem is jött többet vissza. A munkaidő lejártára mindenki lemásolta a neki tetsző scriptváltozatokat, én megtanultam a scriptezés alapjait, mások az Unreal Tournamentét. Végül otthagytuk a papírokat a tanári asztalon, hátha valakit érdekel, hogy mire is képes a magyar csapat, ha összefog.