Breakdown

Elnézést minden olvasómtól, de szombattól hétfőig nem volt háló az STC-ben. Azt már le se írom, miért, mert minden alapfokú rendszergizdai tapasztalattal rendelkező egyén körberöhögné szegény indiaiakat. Előtte meg azért nem írtam, mert belefásultam a semmittevésbe, és mert két mondatban leírhattam volna, hogy mit csináltam abban a két napban. Csütörtökön B. Gábor kolléga is kedvet kapott a www.themafiaboss.com URL-n folytatott üzérkedéshez, és azóta együtt nyomjuk (immár a La_Familia családban) az ipart. Közben írtunk két előfelmérést is, ami miatt - természetesen - délelőttönként két-három órát vártunk a semmire, mert a tanár úgy tudta, hogy tesztet írunk, a szerver viszont egyszer sem működött, így mindkettőt este, munkaidőn túl írtuk meg.

Pénteken este azért történt végre valami szórakoztató is. Nyolcan felkerekedtünk, hogy igyunk egy sört. Az STC kapuja előtt találtunk egy riskát, és poénból kipróbáltuk, hogy hányan férünk bele. (Akinek fogalma sincs, mekkora is egy riska, az nézze meg a képeken! Költséghatékony üzemmódban hátulra akár három európai méretű ember is kényelmetlenül befér...) Nos, mind a nyolcunkat elvitt, és még ketten legalább ráfértek volna az oldalára. Azt nem mondom, hogy kényelmes volt, és a kanyarokban nem volt halálfélelmem, de egy huszasért elpöfögött velünk a legközelebbi dhabához. A múltheti sörözésünk óta szerváltak egy új cégért, amiről kiderül, hogy már a Sony szponzorálja a családi vállalkozást. Sört azonban azóta sem tartanak, sőt, ezúttal nem is hoztak nekünk valamilyen - objektív - okból kifolyólag. Átballagtunk a következő dhabába (kb. fél kilométeres út a kétszer n-sávos, kivilágítatlan főút nemlétező padkáján), ahol megrendeltük a sörünket, és vártunk. Egy órával később még mindig vártunk, amikor betévedt két, az alsó szinten lakó ír lány is, akiket rövidesen az egész alsó szint követett. A dhaba összes asztalát összetolták, hogy legyen elég hely mindenkinek, és a közben megérkezett sörfutár már fordult is vissza a következő karton sörért. Ezúttal nemcsak Kingfishert, hanem egy másik fajta sört is kipróbálhattunk, valami Royal Akármit, ami jóval szarabb a Kingfishernél, de legalább olcsóbb. Kb. hajnali kettőre értünk haza, ahol Cápiék (az egyik szegedi úszóbajnok) szobájában még megpróbáltunk leerőltetni egy-két pohár viszkit meg pálinkát. Szégyellem magam, de én már annyira fáradt voltam, hogy nem bírtam meginni a három söröm után a korty viszkit, úgyhogy inkább az állandó dohányzótársakkal kimentem cigizni. D. Janival találkoztunk a folyosón, aki vérző kezét mutatta, és azt mondta, hogy a szobatársa, Cs. Gábor (a legmagasabb közöttünk) beleharapott. Némi értetlenkedés és viccelődés után kiderült, hogy tényleg súlyos a dolog: a Lariam hatására a Gábor epilepsziás rohamot kapott, és miközben a Jani próbálta megakadályozni, hogy lenyelje a nyelvét, ráharapott az ujjára. A Gábor a roham végével jobban lett, de másnap - természetesen - bevitték a kórházba. Először az Apollóba vitték, ahol azonban 9000 ruppót kellett volna fizetnie azért, hogy kiderítsék, mi a baja (mer'hogy külföldi, egyébként a fele sem), ezért aztán átvitték valahova máshova, ahol potom 5000-ből kijött a komplett vizsgálat. Az eredményét máig várja, de Lariamot többet nem fog szedni.

Szombaton ismét a városban jártunk. Elbuszoztunk a mayfairi Satyam-irodához, és a helyi Pizza Hutban jól megkajáltunk. Nem volt olcsó, de legalább hasonlított a kaja az európaira, mégha a pizzák többsége ugyanúgy currys volt, mint minden kaja Indiában . Persze a méretek itt is nevetségesek voltak. Az asztal mentén három teríték volt ott, ahol max. kettőnk fért el kényelmesen, az egyszemélyes pizzák meg nevetségesen kisméretűek voltak. A családi (az indiai családra méretezett!) pizzából hárman úgy-ahogy megreggeliztünk. A kaja után egy órát vártunk a helyi HP irodában/boltban/nyomtatószalonban (vagyis inkább raktárban), mire kiderült, hogy a hackerkollégák által megszerzett kérdéssorokat nem tudjuk kinyomtatni, mert elfelejtettek rá nyomtatási jogot adni. A hackerkollégák végül vettek egy nyomtatót, amit becsempésztek az STC-be, és így megoldódott a probléma. A várakozást megunva riskát akartunk fogni tizenvalahányan, akik még nem mentek el, és már nem akartak tovább várni. Sikerült a környék legnagyobb dugóját okozni azzal, hogy nem voltunk 100 ruppó/3 fő áron elvitetni magunkat az eredeti célunkig, az IMax nevű helyre, így a végére kb. 25 riskás tolongott körülöttünk. Míg mi rohantunk az újonnan érkezőkhöz az út szélén, és próbáltuk rávenni angolul, hogy 20-ért vigyen már el minket, egy helyi muksó rohant az út közepén, és messziről magyarázta az aktuális riskásnak teluguul, hogy 100 a fuvar ára. A végére - szerencsére - már annyian voltak, hogy összeomlott a spontán kartell, és egy pár riskás 30-ért elvitt minket az IMaxig.

Az IMax egy átb***ás. Az egész egy bevásárlóközpontnak álcázott mozi, ahol van egynéhány kajálda, és pár bolt. A pár boltot végignéztük, és találtunk olyat, ahol nevetséges áron egész jó cuccokat lehetett venni. Kétórányi válogatás, ruhapróbálgatás, és közel 2000 ruppó leperkálása után az itteni eladók is egyenként köszönték meg, hogy náluk vásároltam, pedig csak 4 inget és egy gatyát vettem, hogy legyen mit nyúzni az otthonról hozottak helyett. A T. Petivel és a K. Janival addig válogattunk, amíg mindenki szépen lelépett a rákba, mi meg nem tudtuk, hogy mit kezdjünk a Satyam-busz indulásáig hátralevő órákkal, úgyhogy nekiindultunk, hogy a Hussein Sagar-tó (az állóbuddhás tó) partján tegyünk egy kis sétát. Hiába volt a tó menti sétány helyi viszonyokhoz képest szépen kiépítve, a tó annyira mocskos volt, hogy egy magunkfajta európai Satyamatyi számára a legnagyobb látványossággal nem a világ legnagyobb álló Buddha-szobra, hanem a vízben úszó szemét mennyisége és a tó partján futkározó patkányok bírtak. Útközben találtunk valami parkot, ahol azt hittük, egy sört leguríthatunk végre a nagy melegben, de valami emlékmű volt, ahová ráadásul csak mezítláb (meg autóval) lehetett bemenni, úgyhogy teljesen hiába kommandóztuk át (zebrán!) az n-sávos part menti utat, mehettünk vissza oda, ahonnan jöttünk, hogy legalább lássunk is valamit. Egy darabig még gyalogoltunk, de egyre több teát/kávét áruló gyerek meg a purdéját maga után hurcolászó koldus követett minket, úgyhogy úgy döntöttünk visszariskázunk a mayfairi Pizza Hutig. Sikerült egy olyan sofőrt kifogni, aki egy szót nem értett angolul. Helyi csávók segítségével elmagyaráztuk neki a célállomás koordinátáit, és megállapodtunk 30 ruppó viteldíjban. Félórát zötykölődtünk a riskában, mire megállt valahol, ahol még soha nem jártunk, és egy darab pizzéria nem volt, nemhogy Pizza Hut. Már kezdtünk volna beszólni a riskásnak, hogy mi a lóf*** van, de jött egy úriember, aki beszélt angolul, és elmagyarázta tudatlan sofőrünknek, hogy hova is kéne vinnie minket. Először azt hittük, hogy megint elvisz minket a málnásba, mert nagyon nem volt ismerős az út, de aztán, amikor végre kirakott minket, tényleg a Mayfairben (Mayfairnél?) voltunk. Sofőrünk azonban bekapcsolta a kitérő után a taxiórát, ami többet mutatott, mint az előre megállapodott összeg. Amikor a Peti csak a taxiórán álló 38 ruppót akarta kifizetni, majdnem nekünk ugrott, hogy hol van még a beígért harminc. Végül a Pizza Hut egyik pincére tolmácsolásában a Peti kifizette neki a 70-et. Ha inkább vitatkozott volna, mint én, biztos lapáttal estek volna nekünk a környékbeli riskások, ahogy Pesten is szokás taxiskörökben. Még egy órát kóláztunk a Pizza Hutban, aztán visszabuszoztunk a Satyamba. Volt valami fejes is velünk a buszon, mert az őrség mindenkitől szépen sorban megkért, hogy diktálja be az azonosítóját, és írja alá a belépési naplót. Attól az egy bizonyos kopaszodó, ősz halántékú, szemüveges úrtól azonban semmit se kértek. Úgy volt, hogy aznap este az írek megmutatják nekünk a hyderabadi éjszakai életet, de a Szombat esti lázat szó szerint vehették, mert egy páran kidőltek, úgyhogy csak szolid Aravali (az épületünk neve)-lakógyűlés lett belőle a földszinti tévénél.

Vasárnap nem csináltam semmit. Mostam, tévéztem, ilyesmi. Estére megint úgy volt, hogy a földszintiekkel bulizunk a városban, de a többiek már nagyon beparáztak a mai tesztek miatt, és mindenki fáradságra meg időhiányra hivatkozva lemondta a dolgot, úgyhogy az alsó szint nélkülünk mulatott hajnalig. Én meg unalmamban operációs rendszerekről olvasgattam. A vasárnapok érdekessége egyébként, hogy ilyenkor véletlenszerűen nincs tévéadás és/vagy áram. Vasárnap délután egyik se volt, estére legalább áram lett.

Hétfőn már mindenki keményen tanult: a megszerzett kérdéseket vagy a könyveket bújta. Én voltam a májer programozós csávó, aki mindenkinek segített, mindenkinek elmagyarázta, hogy milyen algoritmus hogyan működik, meg ilyesmi, aztán ahogyan az lenni szokott: ma oprendszerekből átmentem (kösz, Kende), míg a társaság nagyrésze bebukta, algoritmusokból meg úgy alatta maradtam a 80%-nak, mint a szél, miközben a társaság nagyrésze átment.

Azért a mai nap nem volt ilyen szimpla. Reggel órákat vártunk, mire el tudták indítani a szervert, amire a vizsgázáshoz be kell lépni, aztán jött a brigadéros (mindenki így hívja itt, mert a hadseregből jött), és órákon keresztül fárasztotta a már amúgy is hótfáradt magyar Satyamatyikat, hogy micsoda karrierlehetőséget biztosít a cég, és milyen jó, hogy mi itt vagyunk, és hogy merjünk nagyokat álmodni, hogy aztán az álmaink a szemünk előtt lebegve vezessenek minket a karrierépítés rögös útján. Még ebédidőben is nyomta az agymosósódert, pedig már mindenki majd' lefordult a székről. Én előbb a nyitott szemmel alvást gyakoroltam, aztán, ahogy egyre hangosabban korgott a gyomrom, egyre idegesebb lettem. Végül nem bírtam, és egyszerűen kisétáltam, mintha WC-re mennék. Kicsivel később a K. Jani is követett, így együtt lógtunk el a Shopping Centerig, hogy vegyünk gyufát, és rágyújtsunk végre. Miután valahogy sikerült elindítható állapotba hozni a tesztprogramot, a második vizsgát is megírtuk. A teszt után aztán még otttartottak minket az SLC-ben, mondván, hogy jön még a tanár, akivel majd megbeszélhetjük a helyes válaszokat. Szummama, az ovónénink már délután 5-kor tudta, hogy a tanár sosem fog megérkezni, csak ezt elfelejtette közölni velünk, úgyhogy ott kellett rohadnunk estig. Én második kísérletre 7-kor megint sikeresen ellógtam, mert már nagyon nem bírtam idegekkel a f***lóbálást. Hihetetlen, hogy az indiaiakban egy csepp kétely sincs azzal kapcsolatban, amit a magasabb rangú személy mond. Szerencsétlen fiatal nő, aki általában a felügyelő szerepét tölti be vizsgázásnál, még 7-kor is azt mondta, hogy mindjárt jön a tanár, és ha ő jön, akkor nekünk ott kell maradnunk. Ha nem kezdünk el lázadozni európai módra, hanem csöndben hallgatunk a magasabb rangúra, akkor még most is várnánk a tanárt, mint az út szélén hagyott kutya a gazdáját.