Mocsok eső

Ma rossz kedvem van, pedig mióta idejöttünk, először mehettünk ki büntetlenül a városba. Az is lehet, hogy csak fáradt vagyok. Az az alig több, mint 3 órányi alvás nincs rám túl jó hatással.

A buszvezetővel 10.00-ra volt lezsírozva az indulási időpont, de az indiaiak nem a pontosságukról híresek. A sofőr nem tudom, mit csinált, WC-n ült, vagy bealudt, de én már majd' lefordultam a járdaszegélyről reggel, mire felszedett minket laza egyórás késéssel. Még az a miskolci magú társaság is előbb ment el, akik a menetrend szerinti satyamos busszal mentek.

Első utunk az Airtel nevű mobilszolgáltatóhoz vezetett, hogy a tarifákról részletes felvilágosítást kapjanak az érdeklődők. Ehhez körbe kellett buszozni a fél várost a körgyűrűn (ilyen is van!). A rendkívül egyszerű technikai eljárással készülő indiai utak (egy réteg föld, egy réteg zúzalék, egy réteg aszfalt) biztos nem kerülnek sokba az államnak, de hogy vannak legalább olyan minőségűek, mint Pesten, az biztos. Itt is minden évben újra lehetne őket építeni. Nem kétszer n-sávos utakon véletlenszerűen felbukkannak mindenféle felfestés vagy jelzés nélküli fekvőrendőrök is, úgyhogy európai ember számára észlelhetetlenek, a buszsofőrt pedig esetünkben abszolút nem érdekelték. Neki mindegy volt, kanyar jön-e, vagy bukkanó, le nem vette volna a lábát a gázpedálról, úgyhogy dülöngéltünk, meg pattogtunk rendesen, míg el nem értük a körgyűrűt. A körgyűrűn a nagy forgalom miatt már csak pattogtunk.

Az Airtel központja a Mayfairben (-nél?) van, ami Secunderabad(?) központja(?). Mindegy, valahol ott van, ameddig a satyamos busz elviszi az embert. Össze is futottunk a miskolci bandával, akik a helyi Pizza Hut előtt tébláboltak. Ez a része a városnak viszonylag fejlett, szép nagy, modern épületekkel, de a kerítés sarkában ugyanúgy ott ül a Csóringer, és bambul a nagyvilágba, ha éppen nem a Nagy Fehér Emberből próbál kicsikarni pár ruppót. Az Airtel központja (b***ott nagy, modern irodaház) a Pizza Huttól nem messze található. Az utcájában láttam egy Citibank cégért is, gondoltam, végre beválthatnánk azt a pár zöldhasút, ami még mindig ott figyelt a pénztárcánkban, úgyhogy T. Péter sorstársammal együtt megvizsgáltuk a helyet, ahol a bankot sejtettük. A non-stop nyitvatartó banknak álcázott helység valójában csak egy ATM-készüléket takart, meg az annak őrzésére szolgáló biztonsági személyzetet. Tőlük megtudtuk, hogy pénzt váltani legközelebb csak a repülőtér mellett lehet, ami nincs messze, csupán két percre, akár gyalog is könnyen elérhető. Ez már egy kicsit gyanús volt, mert én semmilyen repteret nem láttam a közelben, az, amit meg láttam, az legalább félórányira volt busszal. Visszaballagtunk az Airtelhez, ahol a többiek még azokra vártak, akik a tarifákról kértek ismertetőt. Megdumáltam a satyamos kísérőnket, hogy menjünk pénzt váltani, aztán kiderült, hogy az indiaiak nem szeretik, ha a mindenfélét fényképez az ember. Egymástól függetlenül két ?kémnek? látszó kollégát kértek meg az Airtel biztonsági illetve a rend hagyományos őrei, hogy azonnal fejezze be a kattintgatást, ha nincs engedélye.

Ahhoz, hogy a pénzváltodához eljussunk, ismét végig kellett verekedni magunkat majdnem ugyanazon az úton, amin a Mayfairhez (-be?) jöttünk. Közben láttunk felüljárót(!) is, sőt elhaladtunk a városi nagy tó mellett is, ahol - állítólag - a világ legmagasabb Buddha-szobra áll. A tó környéke kifejezetten szépen ki volt építve, volt plázs, ahol lehetett heverészni, éttermek, vizi vidámpark csúszdákkal, miegymás, és tényleg volt Buddha-szobor is a közepén. A miskolciak kemény 25 buznyákért be is hajóztak, hogy közelről is megnézhessék. Egy baj volt vele, hogy tó is tiszta mocsok volt, és áradt belőle a bűz, mint minden nagyobb pocsolyából a városban. Mikor megérkeztünk a pénzváltodához, először kellett átkommandózni egy kétszer n-sávos út túloldalára (mert lámpa, zebra vagy közlekedési rendőr nincs, és nem is lenne értelme), ami már egy szimpla sikátor esetén sem egyszerű, de ezen a tűzkeresztségen is átestünk. A pénzváltodában is indiai módon mentek a dolgok. A Nagy Fehér Emberek, Akik A Sok Pénzt Hozzák rögtön az első sorból indultak a versenyen, de a dolog olyan gyorsan, és a két pénzváltó olyan paralell váltotta a pénzt, hogy hip-hop mindenki a nagy pénzkötegeit számolta. Szerencsétlen helyiek pedig csak néztek, ahogy mi néznénk azt a köcsög amerikait, aki éppen az éves fizetésünk tízszeresének megfelelő készpénzt számolgatja az orrunk előtt azon nevetgélve, hogy hány centi vastag pénzköteg van a kezében. Az indiai módszernek köszönhetően K. Keve jött ki a bizniszből a legjobban, az ő $50-os csekkjét $100-nyi rúpiára váltották be (valaki más pénzét kapta meg).

Miután mindenki jól felszerelkezett pénzzel, elnéztünk az első komoly helyre, amit Hyderabadban láttam. Egy könyvesbolt volt mittudoménhol, ahol hihetetlenül olcsóan lehetett hihetetlenül drága szakkönyveket vásárolni, hihetetlenül nagy választékból. A bőség zavara és az emberi teherbíró-képesség határai miatt hamar eldőlt, hogy nem először fogunk ellátogatni ide. A 17 magyar fejenként átlag 2000 ruppót hagyott az üzletben így elsőre, ami valószínűleg a bolt éves forgalmának tetemes részét tehette ki, mert távozáskor a bolt összes dolgozója (voltak vagy tizen) sorba állt, és egyenként köszönte meg mindenkinek, hogy náluk vásárolt. Azóta téma, hogy hogyan lehet a legolcsóbban hazajuttatni m tonna könyvet Indiából, hogy ne focizzanak vele a reptéren, és ne hagyják az esőben ázni. Én kevesebb, mint 1000 rúpiáért vettem két súlyos kötetet a C#-ról és a Javaról, amiket otthon kb. ötszörös áron szerezhettem volna be (ha lehet kapni egyáltalán). Azt hiszem, ez is a Koti könyvesbolt-hálózat része volt, aki Indiában jár, az csekkolja meg mindenképpen valamelyik boltját!

Az utolsó állomás a Hyderabad Center nevű bevásárlóközpont volt. Ez is valami modernebb részén van a városnak, de itt is mindenhol ott kéregettek, császkáltak, vagy csak kókadtak a pórnépek. A busz a legjobb helyen tett ki minket: egy olyan fal mellett, melyet a helyiek WC-nek használnak. Csupán pártucat méternyire az übergiga plázától tömény mocsok és bűz - ez India. A Center tényleg jó. Öt emelet, nagy a választék ruhából, cipőből, de az árai miatt valószínűleg csak a helyi felső-középosztály látogatja. Szombat van, baromi nagy tömeg, mi meg éhesek vagyunk, és nem látunk a szemünktől, ezért nem vettük észre a Pizza Hutot a földszinten, hanem felgyalogoltunk gyorsan az ötödikre, ahol a kajáldák vannak. Elég vicces a kiszolgálási módszer, mert először fizetni kell, mire kap az ember egy sorszámot a nyugtájára, amivel akkor lehet felvenni a kaját, ha a kijelzőn (mint itthon a bankokban) megjelenik az a bizonyos szám. Mindegy, legalább van kontinentális kaja is (pizza, burger, sült krumpli). Egy pizza combo (pizza + krumpli + üdítő) 99 + kb. 12% ÁFA pénzbe kerül, ami nem olyan rossz nekünk, akik már nagyon ki voltunk éhezve valami normális ételre, de kicsit sok egy átlagindiainak. Nincsenek is átlagindiaiak sehol, nyugatiasan öltözött yuppie-k vannak, meg hagyományosan öltözött egyebek. Lehet, hogy csak érzéki csalódás, de mintha az uralkodó bőrszín is más lenne itt, mint az utcán. Valahogy világosabb... A kóla az itt szokásos szörpízű volt, a pizza napolitanám meg currys csirkével volt megszórva, de azért jó volt. Mióta itt dekkolunk, itt ettünk először sütit is, 25-60 ruppó árfekvésben. A rötyit viszont nem sikerült túl nyugatira megcsinálniuk, vagy egyszerűen csak túl szűk, de az 5 piszoár + 2 angol WC egy emeletnyi emberre olyan kevés, hogy közelharcot kell vívni értük. Miután jól megkajáltunk, lenéztünk az alsóbb szintekre is. Csak márkás cuccok a Lee Coopertől a Lacoste-ig, a hazai áraknak gyakran az ötödéért, kitűnő anyagból. Még szabóság is van. Én még biztos be fogok ide sasolni egyszer, mert kb. 2500 Forintért Pesten nem kapok olyan kordbársony gatyát vagy 10000 Forintért olyan bőrcipőt, mint itt. A kolbászolással, meg az indiaiak ízlésén való szörnyülködéssel (?Miért minden lila vagy rózsaszín??) el is megy az idő, úgyhogy a végén rohamtempóban bevásárlás mosóporból, tisztasági cuccokból, mosóvödörből, gyümölcsből, miegymásból. Érdekes, de pl. kést, WC-papírt, folyékony mosószert vagy ruhakötelet itt sem lehet kapni. Az, hogy sör vagy akármilyen más pia nincs a szupermarketben, nem meglepő, mert azokat csak ?likőr sztórokban? lehet venni, de az sincs egy darab se az egész környéken. Próbálkoztam még a műszaki cuccokkal is, de amiben jártam, igen szegényes választékkal bírt igen sok pénzért, amiben meg lett volna válogatni, el volt dugva valamelyik emelet egyik mellékfolyosóján, amerre én nem is jártam, mert azt hittem, az valami személyzeti helységbe vezet.

Az előre megbeszélt időre kiálltunk ezer szatyorral, vödrökkel a WC-falhoz, de a busz helyett csak az eső meg egy kb. derékig érő aszzonyság a pucérfenekű gyerekével érkezett meg. A lejmernyanyát úgy kellett szó szerint elhessegetni, miközben az esőáztatta budifal iszonyatos bűzében pácolódtunk, és a riskások úgy gyülekeztek körülöttünk, mint a szar körül a legyek. Az egyetlen roaming szolgáltatásra előfizető kolléga, K. Keve felhívta a kisérőcsákót, hogy hol a qrva anyjukban vannak már, mire az közölte, hogy nemsokára jönnek. Ő meg is érkezett, és közölte, hogy a busz a túloldalra fog érkezni, úgyhogy újabb kommandózás a kétszer n-sávos (ez talán volt már három is, de Indiában sosem tudhassa az ember) úton, majd további várakozás. Laza 20 perces késéssel meg is érkezett a busz, mi meg végre felcuccoltunk.

Hazafele aztán tolta a sofőr ami, kifért. Csikorogtak a kerekek, dülöngélt, és pattogott a busz. Még kétszer megálltunk, vettünk két fürt banánt, kókuszt, meg két doboz sört. Az STC bejáratánál, a vámellenőrzéskor ugyan megcsörrent az egyik doboz tartalma, de a biztonsági csóka szemérmesen lesietett a buszról, és nem vette észre, hogy tiltott szert viszünk a campus területére. Miután mindenki kipakolt, elrendeztük a körbetartozásokat, kifizette mindenki az elmaradt számlákat, elrakta mindenki a sörét, aztán elment kajálni, vagy akármit csinálni. A vacsorán alig a fél társaság jelent meg, azok sem nyalták ki a lábas alját, én is csak egy palacsintaszerű valamit bírtam enni, annyira telezabáltam magam délután pizzával. Az újonnan érkező indiai csoportoknak szerveztek medencés partit ma estére, de a '90-es évek technozenéjére a medence körül táncikáló indiaiak nem sokáig tudtak foglalkoztatni, úgyhogy inkább eljöttem netezni. Az egésznek legalább annyi haszna volt, hogy tudtunk ásványvizet venni (mert ingyér' csak a csapvíz volt), amit már nem lehetett a Shopping Centernek hazudott koszos kisboltban sem venni.

Majdnem elfelejtettem: valamikor a nap folyamán egy szakadt, palával fedett udvarban, a romhalmazok között egy csillogóan vörös Ferrarit láttunk.