Első élmények az STC-ben

Mielőtt nekikezdenék, némi technikai információ két kedves olvasónak:
KGabi - marad az amerikai módi, mert különben két hónap múlva majd az lesz a gond, hogy miért kell félórát scrollozni az aktuális történések megismeréséért
Mézga - a kedvedért bekapcsoltam a kommentelést.

Valahol ott fejeztem be, hogy a sokktúra után végre megérkeztünk a Satyam Technology Centerbe... Az STC Hyderabadtól északra fekszik, ahol már a kurtafarkú malac sem túr (mert különben rég pörköltet főztünk volna belőle), és egy hatalmas, villanypásztorral védett területen található. Kivülről akár valami katonai objektum is lehetne, de itt az a szokás, hogy minden cég felépíti a saját körbekerített lakónegyedét, melyet saját félkatonai egységei védenek, saját buszjáratot indít (pl. Sony), gazdagabbak a cég saját autójával közlekednek (pl. Tata), a dolgozók a cég saját éttermében esznek, saját boltjában költik el a pénzüket, és szórakozásképpen a cég saját TV-csatornáját nézik (pl. Sony). A Satyam is jól halad az anarchokapitalizmus útján, de van még mit fejlődnie.

Megérkezés és a szokásos időhúzás után kétágyas lakosztályokat kaptunk. Az én szobatársam K. Keve lett, aki egy gödi srác, és akivel normális munkanapokon együtt szoktam utazni hazafelé a Nyugatiig. A lakosztályok egy két hasznos (azért hangsúlyozom ki, mert rengeteg haszontalan részt építenek a házaikra/-ba) szinttel rendelkező, körfolyosós ház felső szintjén vannak, aminek máig nem tudtam megjegyezni a nevét. Valami A-betűs... Az egész távolról olyan, mint valami adriai szálló. Indiai viszonylatban egész pofás a kéró: van saját erkélye, fürdőszobája, van benne TV és légkondi is. Jár hozzá reggelente újság, kávé termoszban és napi egyszeri takarítás. Elektromosság csak akkor van, ha a kulcs fityegőjét egy speciális fali kulcstartóba helyezi az ember. A fürdőszobában félfalas tükör a mosdó felett, és műmárvány(?) pipereasztal. A WC hátrafele lejt, a zuhanyzó meg egy falra szerelt zuhanyrózsa elfüggönyözve. Szabályozni nem nagyon lehet a víz hőmérsékletét, vagy forró vagy hideg jön belőle. Ha az ember állítgat rajta, megihat egy kávét, mire történik valami. Ellenben a fürdőben is van légkondi és szagelszívó. A szoba viszonylag szűk: két ágy éjjeliszekrényekkel, egy ülőgarnitúra dohányzóasztallal és egy íróasztal székkel éppen elfér benne. De hogy ne lehessen nagyon variálni, a TV-nek külön helye van a falban, a bejárati ajtó és az erkélyajtó felöli rész pedig nincs egy szinten. Ahhoz, hogy az ember a fotelbe leülhessen, előbb le kell menni egy kétfokos lépcsőn. A lépcső menti betoncsücsökbe sikerült az első adandó alkalommal belerúgnom, pedig azt hittem, szimplán le fogok esni egyszer a sötétben. A remek éghajlatnak köszönhetően a szobában minden nyirkos, a csapvíz életveszélyes, éjszakánként pedig tele van hangtalan, apró moszkítókkal. A takarítóbrigád általában három főből áll, egy naponta cseréli az ágyneműt, egy felsepri/felmossa a padlót, egy pedig dirigál. Rendkívül konzekvensek, minden, ami a földön van, az szemét, és minden pohár, üveg, újság, szemetes stb., ami máshol van, mint az elő van írva, azt vissza kell helyezni az előírásos helyére. A mosást a helyi mosodaszolgálatra lehet bízni, de az ágyneműk tisztasága és a ?mosodai? állapotok (az összes koszos ruha nagy halomban az egyik épület alagsorában, egy sarokba leb***va, száradó ruhák csipesz nélkül a szárítókötélen vagy a tehénszarban) miatt nem ajánlatos. Mosni viszont csak kézzel lehet, mert mosógépet még úgy sem hagynak installálni a facilityben, ha mi dobjuk össze.

Kajálni vagy a közeli menzán lehet (aki meri), vagy a Satyam Learning Center (SLC) konyhája által főzöttet lehet. Az utóbbi messze megbízhatóbb, de tőlünk 270 ruppót akarnak naponta legombolni érte. Szerencsére rájöttünk, hogy van egy harmadik kajálda is, ahol állítólag a Satyamiták esznek, és ahol tizedéért lehet normális kaját kapni. Majd a hétvégén megcsekkoljuk, milyen. Én biztos, ami biztos, már az első kajálás után a WC-n kötöttem ki, és mint később látni fogjuk, nem az volt az egyetlen alkalom. Szombat este egyébként véletlenül(?) velünk kajált valami hiperlaza kanadai yuppie csávó, aki - állítása szerint - már egy éve van itt, és valami diákszervezettől jött, és rögtön ki akart minket vinni egy buliba. Mivel azóta is néha feltűnik a környezetünkben, kezdek gyanakodni, hogy valami spion a csákó. Állítólag itt az a szokás, hogy a fejesek álruhában, mint Mátyás király, elvegyülnek a nép között, mert itt senki nem őszinte. Az indiaiak úgy hazudnak az ember szemébe, hogy közben egy pillanatra sem hagyják abba a mosolygást és az alázatos viselkedést.

Vasárnap nem volt semmi dolgunk. Az azonosítókártyánkat még nem vehettük fel (Mumbaiban rekedt az árvizek miatt), a géptermekbe csak külön könyörgésre engedtek be minket késő este, az STC-ből kimenni csak úgy lehetett, hogy az ember nem tudhatta, visszaengedik-e, úgyhogy kénytelenek voltunk valami elfoglaltságot találni, mert egész nap mégsem lehet a folyosón cigizni, piát nem lehet az STC boltjában kapni, az indiai TV-adók pedig egyszerűen nézhetetlenek. Terepszemlét tartottunk, hogy ne unatkozzunk. A PR-szövegnek megfelelően tényleg van az STC-ben golfpálya, medence, jacuzzi, kosárpálya, teniszpálya, edzőterem, játszótér, sőt, még állatkert is. Megtaláltuk a prospektusokon található főépületet is, ami egy felzászlózott út mentén fekszik (a magyar is ott van, egészen középen), félúton az állatkert és a helikopter-leszállóhely között. Felmásztunk a tetejére, és láttuk a dzsungelt. Az állatkert egyébként olyan, mint kb. a Margitszigeten. Van benne mindenféle állat a papagájtól a himalájai szarvasig, de minket leginkább a nyulak és ehető társaik érdekeltek. Főleg miután már n-edszer kaptunk currys csirkét ebédre és vacsorára. Kiderült, hogy az STC-n a miénknél is van jobb szállás (pedig a többi lúzernek se fürdője, se TV-je, se légkondija, a még lúzerebbek pedig meg mehetnek Hyderabad-Alsóra lakni, tizenkétágyas szobákba). A ?senior associate?-eknek külön Miami Vice stílusú apartmanokat építettek az STC egy csendes szegletében. A campus egyébként jelenleg egy hatalmas építkezési terület. Az indiaiak szeretnek egyszerre több dolgot csinálni, az STC-n is egyszerre több helyen építenek hatalmas épületeket, utakat stb. Az épületeken is egyszerre több fázisban dolgoznak: az egyik felén még meg sem száradt a beton, a másik felére már a díszburkolatot rakják. A minőségről inkább nem szólnék. Be nem omlik, de... Az építményeiket meg telerakják százféle kihasználhatatlan térrel, fölösleges kanyarokkal a folyosókban, változó mennyezet vagy padlószinttel, lukakkal a falban stb. A szobákban internetcsatlakozás sincs, nemhogy számítógép (elvégre IT-cég), úgyhogy laborokba kell járni, mint az oskolában. Számítógép-laborból elég sok van, de a gépeket alig lehet használni valamire a tűzfalak és egyéb védelmi mechanizmusok miatt. Még azt se tudom megnézni, mit játszott a Fradi a hétvégén, mert a sport az tilos. Mi az, hogy munkahelyen valaki nem dolgozik?! Az újság sportrovata sem szól másról, mint a krikettről, mint ahogy a TV-ben is csak az megy. A Forma-1-et is csak azért közvetíti az egyik adó, mert idén van indiai pilóta. (Persze, azt is pont akkor kapcsolják le, amikor a futam van.)

Minden csoport mellé kiosztanak egy embert, aki az ügyes-bajos dolgaikat intézi, eljár az érdekükben a helyi fejeseknél, és így tovább. Mi is kaptunk egyet, rögtön a fejesek egyikét, Sumitát. Az első perctől utál minket, és egy szalmaszálat nem hajlandó keresztbe tenni értünk. Kérés: használhassuk az internetet. Válasz: nem, amíg nincs kártyánk. Kérés: kaphatunk-e papírt, amivel szabadon kijárhatunk az STC-ből, mint a románok. Válasz: nem. Kérés: megkaphatjuk-e a kártyánkat. Válasz: nem, Mumbaiban vannak. Kérés: nem lehetne-e ásványvizet kapni csapvíz helyett tanítási órákon. Válasz: az nem csapvíz, hanem ásványvíz. (Az csapvíz, mint majd hamarosan kiderül.) Kérés: nem lehetne, hogy saját mosógépünk legyen, ha összedobjuk a pénzt rá. Válasz: nem. Kérés: Nem lehetne-e, hogy ne napi 270-ért kajáljunk, amikor a város legjobb éttermében nem kell ennyit fizetni, hanem a tizedéért, ahogy normális. Válasz: lehet, a menzán, ahol a munkások esznek. Kérés: jön-e ember a banktól, akinél lehet pénzt váltani, ahogy ígérték. Válasz: majd. És így tovább... Valamelyik este többen már össze is balhéztak vele, leordították a fejét, meg hasonlók. Egy másik illetékes elvtársnő, akit Shantinak hívnak (és még otthonról ismert minket), egy nap alatt mindent elintézett, amit az ő pozíciója megenged. Érdekes módon egy nap alatt megérkeztek Mumbaiból az azonosítókártyák, jött ember a banktól, hoztak ásványvizet az SLC-be... Az már csak hab a tortán, hogy az egyik ember pont elkapta azt a mondatot, amikor a Sumita a helyi boltosnak adta ki az eligazítást: "Charge them as much as you can." Utál minket, mert kábé ötször annyit keresünk, mint egy helyi Trainee, és a cég európai menedzsmentje $10,.000-okkal dobálózik velünk kapcsolatban, míg egy indiainak a szállásról is magának kell gondoskodnia.

Hétfőn volt az első nap az oskolában. Délelőtt az összes fejes mondott egy szép beszédet, melyek lényege összefoglalható a cég egyik jelmondatában: "Every Satyamite is a leader." Volt agymosás rendesen. A currys csirke után némi csapatépítő szituációs és "találjunk-meg-lényegtelen-információkat-a-céges-kézikönyvben" játékok egy kedves keresztény(!) indiai nővel, akiről nem tudtuk kitalálni hány éves. A lányok harmincöt körülire saccolták, de szerintük is tizet letagadhatott volna. Én meg eljátszottam a szokásos allergiás rohamomat a légkondi miatt, úgyhogy a Shanti (szintén jelen volt) ki is kísért, kaptam teát míg rendbejövök, aztán visszaültem. Este a búcsúzó maláj csoport tartott valami két másik indiaival közösen etno-estet, ahol vicces színdarabokkal, kisfilmmel, néptánccal, ilyesmivel szórakoztatta a nagyérdeműt. Az előadás felénél közbeszólt az eső, úgyhogy az amfiteátrumból (ilyen is van) a klubházba (meg ilyen is) költözött a rendezvény. KGabi kedvéért említem meg (mert őt valamiért érdeklik az ilyen dolgok, amit nem értek, hiszen ő nincs is itt), hogy az egész STC egyetlen szép nőjét itt láttam. A Vera megnyutatása érdekében megjegyzem: maláj volt. Két maláj srác egyébként korábban benézett hozzánk az SLC-be, ahol mondtak egy-két hasznos infót a Satyamról meg Indiáról. A kameraman, aki az egész napi ténykedésünket videóra vette, rutinos kapcsolgatta ki a kamerát a kompromittálóbb részeknél...

Kedd már keményebb nap volt. A délelőtt még elment. A tanár jó fej volt, prodzsekt orientation blabla volt a téma, interaktiviti, ilyesmi, de félidőben a Sumita bejött, és mondott neki valamit, mire a csávó elkomorodott, aztán ebéd után már nem is jött vissza. Este láttuk megint, már ismét mosolyogva. Délutánra valami habókos kisöreg jött be, és valami egészen elképesztően hosszan beszélt arról a kb. 10 slide-ról, amit levetített. Már azt sem tudom, mi volt rajtuk. Kedd egyébként vicces nap volt. Már hétfőn még csak a K. Jani hullott ki, aki nagy sportember, a helyi személyi edző vele fotóztatta magát, a lányok meg buknak rá, olyan kidolgozott izomzata van (pedig legalább olyan szép, mint Nicholas Cage - bocs, Jani!:), kedden még 10 ember lett rosszul, töltötte a napot a WC-n, vagy feküdt lázasan valahol. Mindenkit elvittek az Apollo kórházba, ami helyileg a legjobbnak számít, a doktor leüvöltötte az illetékes Satyamitát, hogy miért nincs normális kaja ezeknek a szerencsétlen európaiaknak (pedig Ismael, a szakács jó fej, mindent megtesz, ami tőle telik.), mire másnap ugyanúgy currys csirke volt. Én ekkor még megúsztam kis náthával.

A náthától azonban valószínűleg alaposan legyengülhettem, mert szerdára belázasodtam, és bekövetkezett az is, amit addig sikerült elkerülnöm, pedig az első napi események után mindenki engem figyelt, hogy mikor dobom be a törölközőt a kajától. Cifrafosás napi n-szer m*10 percig (n, m > 5), 38+ foknyi láz. Este úgy gyűltek a kollégák az ágyam körül, mint akik a halottat búcsúztatják. Másnap Sumita elparancsolt a doktorhoz. Az megmérte a vérnyomásom meg a pulzusom, és ott helyben eltemetett. Adott valami pirulát, amitől félórán belül eltűnt a lázam, és bevittek a Satyam taxijával az Apollóba. Az Apollo egy középszar hazai kórház szinvonalát éri el. Higiénia nem jellemző, mindenhol tömeg az értelmetlenül labirintusos épületben, felszereltség kb. a '60-as évekre jellemzően. Két doki is megnézte a vérnyomásom és a pulzusom, a specialista még a szemem fehérjét meg a nyelvemet is, aztán azt mondta, hogy bent kéne maradnom, mert kb. meg fogok halni. Mondtam, hogy én inkább visszamennék az STC-be, majd megoldom egyedül is a dolgot. Erre felírt két marok tablettát, meg három zsák port, amit Ramanah, az illetékes elvtársam kiváltott a 24/7 gyógyszertárban. Aztán vártunk egy órát a taxira, én meg közlátványosság lettam, mert rajtam kívül egy fehér ember nem járt arra. Útközben volt időm megfigyelni ismételten az indiai közlekedés nagyszerűségét (40 km/h átl. sebesség, index nuku, duda van), és még útfelfestést is láttam. A városról meg nem regélek, azt már szidtam eleget. Az indiai gyógyszerek viszont 172917-szer jobbak, mint a mieink. Az indiaiak annyira félnek a betegségektől, hogy jó gyógyszereket gyártanak, hogy minél előbb meggyógyuljon a beteg, és ne minél többet fizessen. Az egész treatment kb. 380 ruppómba került egyébként gyógyszerestül. Mindent beszedtem, és voilá! Péntek (szombat) van, és ismét a gépteremben ülök, és még hajnali négykor is írom ezt a blogot, amit nem tudom, hogy valaki hajlandó lesz-e végigolvasni. Mindenesetre, ha gazdag leszek csak Indiából hozatok majd gyógyszert magamnak. A Pfizer, a Bayer meg a többiek meg elmehetnek a sunyiba!

Azért szeretnék még említést tenni az indiai tévécsatornákról. Van vagy 60-70 adónk, aminek 90%-a indiai, a maradék a BBC World, a CNN és egyéb common csatornák (gyakran hindire vagy indiai angolra(!) szinkronizálva). Van 3 sportadó, abból egyet mindig kikapcsolnak, ha érdekes dolog van rajta, a másik kettőn meg tipikusan krikett megy. [ Itt meg dögöljön meg a blogger.com, mert kitörölte a fél bekezdést! Akkor a TV-ről még később... ]

A (mai) pénteki nap eseménye, hogy végre kimentünk sörözni az STC-ből. Ez hatalmas élmény, mert az itteniek nem igazán élnek az alkohollal (mondjuk azt, hogy az átlagember teljesen absztinens), úgyhogy örültünk, hogy találtunk egy kellemes helyet, úgy 1 km-nyire a bejárattól, ahol le lehet ülni, nyugodtan el lehet pöfékelni egy cigit, és még Kingfishert is hoznak a jómunkásemberek, ha 60 ruppót leszámol nekik az ember. Sajnos, én ma még antibiotikumkúrán voltam, úgyhogy csak belekóstoltam a témába, de alig várom már, hogy holnap reggel 10-kor kimenjünk a városba, felpakolok pár rekesznyit a buszra a szűkebb időkre.