Utazás

Na, gyorsan összefoglalom milyen is volt az utazás, hátha valakinek még nem írtam meg.

Pénteken reggel indultunk Ferihegyről Zürichbe. Becsekkolás előtt összehaverkodtunk egy kaliforniai (ránézésre) arab csávóval, aki egyébként Debrecenben tanul az orvosin, és korábban 4 évet lehúzott Hyderabadban. Vetített, hogy milyen jó hely, ennyit meg annyit lehet bulizni, elmondta, hova menjünk kurvázni (csak nagyon vigyázzunk), meg hogy próbáljuk ki a "lassit"(?), tejben kifőzött füvet. Boci tudna mesélni a hatásáról... :) Becsekkolásnál fél órát vártunk Ahmed Muhammedre, aki nem volt hajlandó eltalálni a koppenhágai gép termináljához, aztán a mi gépünk indulása előtt tíz perccel végre megérkezett (szőke, kékszemű, kétméteres, echter Arische muksó). Az út jó volt, főleg, mivel '95 óta nem repültem. Ablak mellett ültem, az ég tiszta volt, elláttam az Adriáig is.

A zürichi reptéren kb. hat órát dekkoltunk, ami kib***ott unalmas volt, mert - a terminálok között futkosó, vezető nélküli metrón kívül - a zürichi reptéren semmi érdekes sincs, de még azt is lemossák, meg kitakarítják félóránként. Dubaiba az Emirátusokkal repültünk, és ez is qrva jó volt. A stewardessek (kínaiak többnyire) ugyan abszolút bénák voltak, mindent kiborítottak, meg elkevertek, a kaja is jó volt, meg voltak filmek is. A Dubai reptérnek van egy hangulata. Kábé ilyen lehet egy arab bevásárlóközpont. Majd lejmolok valakitől képeket, és feltöltöm, mert aki még nem látta, az máshol nem hiszem, hogy lát ilyet: hatalmas pálmák, arany csillárok, csuhás arabok... Furcsa volt, hogy a legtöbb arab európai ruhákban mászkált, még a nők is. Aki meg nem, annak a ruhája alól rendesen kilógott a miniszoknya meg a tetovált lábszár. Dubaiban mindent lehet venni. Qrva olcsó a pia és a cigi, de a műszaki cuccok (amik engem inkább érdekeltek) elég drágák. Akartam venni fényképezőgépet meg mp3-lejátszót, de az a Creative MuVo 1Gb Slim, amit otthon kinéztem a neten magamnak $115-ért, az Dubaiban több, mint $170 volt. Majd visszafele még egyszer szétnézek a boltokban, mert sokminden apró marhaságot lehet kapni (aranykarkötő, szobrok, arab ruhák, ilyesmi), aminek a Vera biztos örülne... :) Lottónyertes barátaim, Dubaiban titán-platina-gyémánt kombós mobilt is lehet kapni, akár $30,000-ért is!

Hyderabadba is Emirátusokkal repültünk, és bár a gép jobb volt, mint az előbbi úton, interaktív audio-/videoszolgáltatással, a reggeli (omlett + fél virsli valami szar zöldséggel, amit hajába' főtt zöldbabként azonosítottam) botrányos volt, a gépen még kb. 500 indiai utazott, akik össze-vissza rohangáltak, kajabáltak, a gyerekeik ordítottak, és amit még el lehet képzelni.

A leszállás a hyderabadi reptéren - szó szerint - nem volt zökkenőmentes. Belekeveredtünk valami viharba, és a b***ott nagy Boeinget úgy dobálta a szél, hogy a pilóta alig bírta eltalálni a leszállópályát. Jól oda is b***ta a gépet a betonra, de örültem, hogy túléltem. Hyderabad már akkor gyanús volt, amikor a felhők közül néha előbukkant, mert leginkább egy dél-szaharai városnak nézett ki a magasból, de amikor kiszálltunk a gépből, akkor sokkolt először. Hyderabad sokmilliós nagyváros, de a repülőtere a tiranainak a szintjét sem éri el. Összesen egy szakadt épületből és egy hullámpalából tákolt hangárból áll. A mosdó Üzbegisztán-Alsó szintjét sem üti meg (pár piszoár, egy összeszart angol és egy hasonló állapotú pottyantós WC), a vámhoz meg hosszú sorokban állt az az 500 indiai, aki valahogy előbb ért oda, mint mi. A főnök (Suresh) azt mondta, semmi gond, Indiában mindent el lehet intézni, ő majd beszél valakivel, csak addig töltsünk ki valami beutazási űrlapot (a vízum és még három másik, korábban kitöltött űrlap mellé). Megdumált valami helyi fővámost, hogy mi különleges elbánásban részesüljünk, mert mi a Satyamtól (amié a fél város) jöttünk. Olyan különleges eljárásban volt részünk, hogy mi kerültünk sorra legutoljára. Még azok a szőke európaiak is előttünk végeztek, akik utánunk szálltak ki, de beálltak a sorba, ahogy azt kell. A vámosokat kb. rohadtul nem érdekelte, mit viszünk a táskákban, végigdumálták az időt, míg mindenki kézipoggyászát átvilágították. Volt, aki pl. kést cipelt benne még Dubaiból... Aztán egy órát vártunk, mire kirámolták mindenkinek a csomagját a gépből. Természetesen én kaptam meg utoljára, azt is úgy, hogy külön szóltam az egyik vámos emberkének, hogy keresse már meg, mert már csak körbe-körbe mennek ugyanazok a gazdátlan csomagok, amelyek közül egyik sem az én bőröndöm. Meglett. Az egyik emberkének viszont elfelejtették átrakni a gépre Dubaiban a bőröndjét, ő talán hétfőn kapta aztán meg. (Házhoz hozta neki valaki a Satyam Technology Centerbe.) Az egész reptéren egy árva pénzváltó volt, akinek folyamatosan változtak az árai, hol fölfelé, hol lefelé, pedig még egy számítógép nem volt bekapcsolva, amin az átváltási rátát sasolhatta volna. Egy idő után megunta, és onnantól mindenkinek 41.5 rúpiát adott $1-ért. Kemény $10-t beváltottam, hogy majd később, ha jönnek valami banktól az STC-be, akkor majd jól beváltok még, valami jobb árfekvésben. A hyderabadi reptéren is voltak boltok - kb. három, az is drága.

A reptér előtt már vártak a helyiek, igaz nem virágból font nyakbavalóval, hanem kinyújtott tenyérrel, úgyhogy alig bírtunk elverekedni a buszig. Ott egyből 10-20 helyi nekiállt berakodni a táskákat a csomagtartóba, anélkül, hogy bármi közük is lett volna hozzánk vagy a Satyamhoz. A reptér kivülről is vetekedhetett volna Bivalybasznád vasútállomásának építészeti csodájával, de legalább volt egyfajta inidiai stílusa. Szemerkélt az eső, és sütött a nap egyszerre, a tenyerem meg a hajam pedig egy pillanat alatt zsíros lett a párától. Miután mindenki felmenekült a buszra, jött a legdurvább sokkterápia, amit valaha is átéltem. A reptértől míg eljutottunk a várostól északra fekvő STC-be olyat láttam, mint még soha. Hyderabad nemcsak felülről, de közelről is hihetetlenül lepukkant hely. Sokaknak jellemeztem már úgy, mint egy gázai palesztin menekülttábornak és egy szétvert szovjet laktanyának a keverékeként. Ehhez még hozzá kell képzelni egy vándorcirkusz zsibvásárát hihetetlen mennyiségű mocsokkal és vörös porral, és akkor körülbelül eltalálhatjátok, hogy is fest. Az út az STC-ig kb. 1 óra volt, ami alatt folyamatosan dudált a sofőr, és konstans 30-al végigszáguldott a városon. Kétszer álltunk meg, annyi lámpás kereszteződésen haladtunk át. Az út tele volt háromkerekű, sárga autoriksákkal, motorosokkal, és egynéhány csillogó-villogó, jóindulattal talán '60-as évjáratú, kipofozott autóronccsal. Indiában a közlekedésben a dzsungel törvényei érvényesülnek, elsőbbség a nagyobb járműé, úgyhogy előttünk szabad volt az út, a vezető alig vette le a lábát a gázpedálról... Az út szélén, a romos, összepingált, ablak nélküli, lapostetős házak aljában mindenki bizniszelt: a legmodernebb Sony tévéktől a mobiltelefonokon és az itt közkedvelt, 125 köbcentis motorkon keresztül a bőrcipőig mindent lehetett venni. Voltak sátras cigányok is, akik valami patkót gyártottak parázson, a saras földön ülve. Voltak tehenek is, leginkább elkerített karámokban, ahol hatalmas kupacokban gyűjtötték a tehéntrágyát, vagy kint a susnyásban, a város szélén. Volt egy-két gyönyörűen megcsinált ház is a gettó közepén, meg egy-egy nagyobb állami épület, bevásárlóközpont, amelyek tényleg jól néztek ki, de a megtervezett városrendezés teljes hiánya miatt értékükön és szépségükön sokat rontott, hogy milyen környezetben voltak. Egy idő után kezdett déja vu-érzésem lenni, mert hiába mentünk az STC felé, valahogy nem akart következni semmilyen elitnegyed, nyugati stílusu városközpont vagy akár egy bevásárlóutca vagy -központ, mindig ugyanaz a szutyok. Hirtelen kijutottunk a városból, és akkor már csak a tehenek voltak a dzsindzsásban meg mindenféle egzotikus növény, meg persze rengeteg ember ott is. Mire mindenki már százszor megbánta, hogy aláírta a szerződést, és nem lépett ki, mielőtt még nem volt késő, csak megérkeztünk az STC-be. De ez már egy másik történet...